Őrültek a nappalimban - Pink Floyd: The Dark Side of the Moon

Jó szokásomhoz hűen ismét nem tartom be a határidőket, pedig erről illene. Nem is azért, mert különösebben fontos egy nevenincs bloggernek határidőre dolgoznia, hanem mert a ma következő alany bőven megérdemli. Huszonnegyedikére terveztem ezt a posztot, de egy sörözés azért nagyobb hajtóerő, mint otthon görnyedni bizonyos irományok felett.

Miért is? Mert egy korszakalkotó együttes korszakalkotó zenei produktumot alkotott. Ami minden ízében alkotás. Mestermunka. Az elkövetkező bejegyzések - tényleg folyamatban van az elkészítése a cikknek - egyikében még taglalni is fogom, de a lényeg a lényeg: véleményem szerint a Pink Floyd akkor játszott a legjobban, mikor csapatként működött, és ez itt csapódik a ki a legjobban. Ha csak egy bizonyítékot kellene felmutatnom az érvelésem alátámasztásához, hát a The Dark Side of the Moon lenne az. Arról is szó fog esni, miért szeretem a Roger Waters basszusgitáros-David Gilmour gitáros összehasonlításban (mert ez népszerű összevetési alap) az utóbbit. Meg úgy az egész zenekart, mint olyat. 1973 március 24-én olyan  hangjegyek összességével rukkolt elő a brit tömörülés, mely minden ízében időtálló. A Blast Beat Blog felületén belül hosszú távon egy Személyes 20 kedvenc lemez lista ismertetése fog megtörténni, és ez tökéletes kezdésnek.

Jómagam nem tartozom a '70-es évek zenei palettájának kedvelői vagy szakértői közé, még úgy sem érzem magam kifejezetten "alternatív" zenei ízlésűnek (lásd e blog címe). Mindenesetre, jó látni/hallani, hogy azért vannak olyan progresszív és alternatív zenekarok által kiadott lemezek, mely kivételekként erősítik az általam felállított szabályt. A The Dark Side of the Moon teljes mértékben ilyen. Nagyszerűen egyensúlyozik a slágeresen könnyed dallamok és jelentőségteljes, értelemmel telített szöveggel ellátott kompozíciók között. Meglehet, nem vagyok nagy szakértője sem ennek a korszaknak, sem ennek a műfajnak beható ismerője, de a korabeli és mai az osztatlan siker elmond valamit erről a lemezről. Mivel ez egy lista első bejegyzése - bár a március 24-i negyvenötödik évforduló miatt az elsőnek leszállított írás a listáról, rangsort tekintve messze nem a 20. helyezett -, és minden esetben el fogom mondani, mi az, ami inspirált az adott albummal kapcsolatban, itt is megemlíteném, mit adott nekem konkrétan ez az anyag. Nagyszerű, hogy a Pink Floyd annak idején - és szinte mindig - konceptalbumokban, témákban gondolkozott. Ez ugyanúgy igaz az ezt követő Wish you were herere, mint az Animalsre vagy a legismertebb The Wallra. Ami számomra kiemeli a The Dark Side of the Moont a többi Pink Floyd munka közül, az az, hogy ez nagyon újszerű alkotás. Az első az együttes aranykorszakából. Ha még ez nem lenne elég, példa a konceptalbumokra is, úgy egységes, hogy ezt a bizonyos egységet csak laza kapocs tartja össze, mégis lélegzik. Jóllehet, nem a technikás megfejtések albuma, de kétségtelen, hogy struktúráját tekintve bőven tartogat izgalmas pillanatokat. A legjobb, hogy nem szükséges zeneértőnek lenni ahhoz, hogy élvezni tudjuk. Ha konceptalbumot írnék, a tökéletes lemez pontosan ilyen lenne. És ha már a kényes összevetésnél tartunk, a The Wallt részemről azért tartom silányabbnak ennél, mert az az ösztönös zseni iskolapéldája, nem az összehangolt munkáé. Pedzegethetjük, melyik miért jó, de egyrészt ízlés kérdése, másrészt, a The Wall unalomba fullad Roger Waters egója mögött, míg a The Dark Side of the Moon pont a zenekar többi tagjának kreativitása által bedobott nagy pillanatok által lesz sokkal izgalmasabb. Kulturális hatása miatt az első említett album a népszerűbb, és ezt minden elismeréssel írom, de az utóbbi - nálam legalábbis - köröket ver rá. A The Wallt én is csak addig szerettem, míg meg nem ismertem a The Dark Side of the Moont.

A lemez négy évvel az eredeti dalszerző-gitáros Syd Barrett drogproblémái miatt történő kilépése után íródott. A Pink Floyd évekig kereste saját hangját ezután - az akkor újdonsült David Gilmour gitárossal -, és itt sikerült megtalálni azt a stílust, mely meghatározta az elkövetkezendő tíz évüket. Az album témáját a Syd Barrett-téma nagyban megihlette, a The Dark Side of the Moon a megőrülés témáját járja körül. Innentől kezdve nem is olyan könnyű megfogni, miért vált oly népszerűvé ez a lemez, hogy minden idők második legeladottabb albuma legyen szerény körülbelül 45 millió eladott példányszámával. Az őrület nem könnyű téma. Mégis, ami kiemeli a lemezt a többi közül, az a - csakis ismételni tudom magamat - példátlan összhang, amit a Pink Floyd tagjai leszállítottak. Waters zseniális szövegei - ekkor még kontrollálható volt Oroszországnyi egója -, Gilmour szólói, Richard Wright billentyűs kompozíciói legendássá teszik az egészet. És ekkoriban a grandiózus koncertjeik is hozzájárultak a sikerhez, bár ezt szigorúan zárójelben jegyzem meg. Nem szándékozom végigmenni daltól dalig az albumon, mert az olyan számok, mint a Money vagy a Time elsőre felismerhető melódiák, még ma is. És akkor még nem is említettük a viszonylag ismeretlenebb tételeket, mint az On the run vagy az Any colour you like, amik nem hogy önállóan, de a szerves egész szempontjából is megállják a helyüket. A The great gig in the sky című szerzemény tökéletes példája annak, amiről nemrég írtam, hogy a zenekar tagjai egyedül leszállítják a nagy pillanatokat - ezt a számot Wright egyedül írta, és olyan helyre időzítették az albumon, hogy ne akassza meg a lemezt. De ott az Us and them is, ami még akkor is pazar dal, ha arra gondolok, hogy az általam semennyire sem kedvelt Waters szörnyszülöttje. A The Dark Side of the Moon egy élő, lélegző dolog, amit a tagok zsenije tesz egyedivé. A lemez olyan szempontból is úttörő, hogy addig nagyon újszerű módszerekkel kísérleteztek. Több helyütt bevágott monológok hallhatóak az együttes körül dolgozók jóvoltából őrületről, halálról és erőszakról. De a Speak to me/Breathe (in the air) "szívdobogós", a Time "órakattogós" és a Money "pénzcsörgős" bevezetői is megemlítendőek, ezek mind roppant újítónak hatottak '73-ban. Magam részéről fontosnak tartom még megemlíteni David Gilmour gitáros teljesítményét is ezen az albumon. Nem mintha széjjeljátszaná a dolgokat, de sokkal szimpatikusabb a stílusa, mint a "kapdosós" virtuózoké. Elég csak a Timera gondolni, amiben rázendít - szerintem - valaha volt legfrenetikusabb szólójára, és megértjük, hogy a hangok íze sokkal fontosabb, mint a másodpercek törtrésze alatt megszólaltatott hangok száma. Viszolygok a gitárszólóktól, mert többnyire senki sem tud jókat írni, de ez a kedvencem a közül a kevés közül, amit még nem fogadok lemondó fejcsóválással. Igazi kompozíció, ami két és fél percben körülírja az egész lemezt is; szívdobbanástól szívdobbanásig a The Dark Side of the Moon egy nem igazán hosszú, de annál kerekebb mű. A rajta szereplő tíz szám egytől egyig mesterdarab. Egyetlen nagy motívumra felfűzött dalcsokor, katartikus dalszövegekkel megtámogatva. Nem könnyű téma az őrületről írni, de ilyen könnyedén beszélni róla ritka dolog.

Hogy ne szaporítsam feleslegesen a szót, a The Dark Side of the Moon kivételes dolog. Nem lesz még egy ilyen lemez, de nem is kell, hogy legyen. Hogy elejét vegyem a burjánzó tömjénezésemnek, inkább elmondom, miért érdemes meghallgatni, legalább egyszer - és ezzel még nem mondtam el, hogy "beérősebb" anyag minden könnyedsége ellenére, mint ahogyan az gondolható lenne. Szóval, igazi dobhártyát simogató érzés hallani minden idők egyik legnagyobb együttesét ereje teljében. Másrészt, ha a "jó hallgatni" filozófia elvét vallod, megtalálod a számításod, de ha szeretsz mögé nézni egy-egy strófának, dallamnak, akkor is a te albumod. De ha odavagy a kiemelkedő egyéni teljesítmények és zenekari összhang tökéletes harmóniájáért, akkor még inkább ez a te albumod. Végül - és ami a legfontosabb -, a The Dark Side of the Moon zenei mérföldkő, nem állítom, hogy kötelező ismerni, de melegen ajánlott. Nem véletlenül. Tessék szaladni a lemezboltba/letölteni/Spotifyra/tetszőleges felületre.

We don't need no education

Nem mondhatni, hogy túl sokat gondolkodtam ennek a cikknek a megírásán, és nem is fogok sokat szépíteni se. Nemrég értem haza a mai - január tizenkilencedikei -, diákok által szervezett budapesti tüntetésről, mely egy "diákközpontú, igazságosabb" iskolarendszerért gyűlt össze, és bár hideg cseppekben zuhogott az eső, mégis úgy éreztem magamat egész végig, mint akit leforráztak.

Két dolgot tisztáznék, amiket fontosnak tartok, még mielőtt belevágnék. Egyik ahhoz kapcsolódik, hogy vannak ügyek, melyekhez mindenki jobban ért, mint akiknek kellene: politika, egészségügy, oktatás, futball, Star Wars (na jól van!). Éppen ezért nehéz egymással beszélgetni róla - indulatok nélkül még nehezebb -, de már ott rossz az egész, hogy gyakran nem történik más, mint okoskodás. Erős késztetést érzek erre én is, és amennyire nem fogok szépíteni, úgy szuggerálni sem senkit, hogy értsen velem egyet, de! Ha bármiféle filléres bölcsesség vagy megmondás rakódna le ebben a bejegyzésben, annak működését az garantálja, hogy nekem használt, és bár a Pokol felé vezető út is jószándékkal van kikövezve, nem vezérel az, hogy bárkinek a fejére olvassak, tényleg csakis egy szebb jövő reménye szól belőlem.

A másik dolog az elején pedig az, hogy elvből nem járok tüntetésekre, és ezek után egyébként még kevésbé lesz kedvem. Habár árnyalt kérdés, nem ezek a felgerjesztett érzelmektől fűtött megmozdulások döntenek arról, hová tart a közélet, hanem négyévente a szavazóurnák. És ne mondja nekem senki az ellenkezőjét, mert az hazugság - megcáfolják a tények. Politikai beállítottságomat tekintve passzív ellenálló vagyok (esetleg lásd az Alapító Okiratot), és semmi kedvem hurráoptimizmussal fogadni az olyan hitvány tüntetéseket is, mint amilyen a mai volt, csak azért mert szembemegy a mindenkori hatalommal.

Először térjünk rá magára az oktatás kérdésére. Bevallom, marhára fáraszt a sok felháborodott diáküzenet és a nyílt levél Balog Zoltánhoz - talán mind találkoztunk ezekkel. Piciny kis mütyürke hazánkban persze már mindent elmondtak az oktatásról, amit lehetett, hogy elavult, nem túl gyakorlatias, meg túlterhel minden benne tanulót/dolgozót, tele van felesleges adminisztrációs körökkel, politikával. Hogy szinte semmi sincs rendben, az kétségtelen, én nem fogom tovább ragozni. De! És megint a de. Én tizenkét évig koptattam a közoktatás padjait, és a jelenlegi kritikák - tanárok, diákok felől - nagy részén egyszerűen csak nevetni tudok. Nem azért, mert ne lenne igazság bennük - van is. De tapasztalataim szerint attitűdváltással ki lehet játszani a nagy részüket. Vegyük a legnépszerűbb kritikát, a túl magas óraszámot, mely túlterheltséghez vezet a jelen diákjai számára. Nem bizonygatom a hittan- vagy ének-zene órák (vagy mindenki helyettesítse be azt a tárgyat, amit ide gondol) feltétlen erőltetését, vagy ne adj' isten, tanulni minden órára. Ugyanakkor nehéz nem észrevenni azt a teljesítménykényszert, mely rengeteg diákot érint, és nem is igazából az iskola irányából érkezik a nyomás, hanem a szülőktől. Nem gondolom, hogy a kovalens kötés vagy Petőfi Sándor életrajza között fel kell állítani egy fontossági sorrendet, ezt mindenki el tudja dönteni - jó esetben -, melyiket találja szimpatikusnak, és akarja hasznosítani, mindenesetre elszomorítónak tartom a harmadikos gyermekek magántanárhoz járatását és a "ötösnél rosszabbat nem hozhatsz haza" mentalitást. Lehet, ez nem általános, de nem is egyedi eset. Egy igen közeli rokonom iskolai dolgozó, aki nap mint nap tapasztalja az idióta szülők agymenéseit (gyakran nem is a gyerekeket definiálja ördögfiókaként, hanem a szülőket), rendszerint ellát információkkal, tehát nem gondolom, hogy a vakvilágba beszélnék. Meg amúgy is, az élet nem egy matek- vagy történelem kettesen, és nem is egy nyelvvizsgán fog múlni. A másik tényező, ami miatt olyan, amilyen az oktatás, az a tanárok hozzáállása, és itt most nem fogok kollektíven elítélni egy egész szakmát, de még nagyon negatívan sem feltüntetni őket. Csupán annyit megjegyeznék, hogy a Nemzeti Alaptanterv, mely egy igen fontos része a közoktatásnak, maradjunk annyiban, nem éppen (vagy sehogy sem) áll a helyzet magaslatán, és az se mondható el róla, hogy naprakész volna. De! És megint a de. Nagyra értékelem, hogy a tanárok többnyire még tartják a frontot, viszont módszertanilag nincsen megkötve a pedagógusok keze. Tehát, ha szeretne egy történelemtanár összefüggéseket tanítani a történelemben - évszámok helyett -, megteheti, nem értem, ez miért nem jutott eszébe pár pedagógusnak, bár az is igaz, hogy könnyebb - jogosan - mutogatni az EMMI-re, meg Balog Zoltánra, és van létjogosultsága a NAT átdolgozásának, de ha még csak szemernyi akarat nincs arra, hogy a körülményekhez képest a legjobbat akarja kihozni a helyzetből, hát így tényleg nehéz. A következő példa annyira közel álló személyhez kötődik, hogy én vagyok az a személy, e blog szerzője, és jártam egy - most név nélkül említendő - alternatív iskola bejárásán (kivénhedt tanár nénik társaságában), és nem tettek két olyan lépést sem, ami alatt ne susmorogták volna el, hogy "bezzeg a közoktatás", "kiirtja a lelket", "elveszi a gyerekkort". Marhaság. És remélem, nem ilyen egy átlag tanár egy középiskolában. Ezzel el is érkeztünk ennek a bekezdésnek az utolsó részletéhez - célegyenesbe fordulván, hadd jegyezzek meg valamit erről az egész mizériáról. A következő tanács olyannyira letesztelt, hogy nálam például száz százalékig bevált. Ez a tanács pedig az, hogy bárki légy a középiskolában, legyél önmagad, és ne engedd elvenni a szabadidődet, a gyerekkorod. Mert hihetetlenül hangzik, de ha ennyire öntudatosnak és nem birkaszelleműnek gondolod magad, hogy kijársz tüntetni, akkor tudhatnád, hogy a saját idődnek te vagy a beosztója. Nem a tanárod, nem a szüleid (akikkel amúgy meg tudod beszélni a dolgaidat, ha kell), nem az osztálytárs Pistike, nem az edző bá' és nem Balog Zoltán. Félek, most leszakad alattam a szószék, ahogyan prédikálok, de voltam középiskolás, nem hiszem, hogy bármelyikünk is különleges kis hópihe volna, mind küzdöttünk ezzel a problémával, viszont ha már annyit megteszel, hogy elengeded a fizika ötösödet, ha bölcsész szeretnél lenni és lemondasz a Mikszáth Kálmán-életrajzról, ha villamosmérnök, és foglalkozol inkább azokkal a dolgokkal/személyekkel, amik/akik érdekelnek és még előre is lendítenek a jövőddel kapcsolatban, hát nyugodtan megteheted és előrébb is vagy. Meg úgy általában, amit tapasztalok, az az, hogy mindenki kívánja a változást, de ehhez szükséges lenne változni is, azt meg senki nem akar, vagy csak nagyon kevesen. Pedig véleményem szerint csaknem az összes negatívum, amely felmerül, enyhíthető, vagy megszüntethető pár olyan attitűddel, amely a szürke mindennapokat érinti.

Korántsem mondom, hogy ettől még jó lenne az oktatás Magyarországon. Az lenne jó, ha nem kellene kijátszani a rendszert, ahogyan némiképp én is tettem. És különben is, jóval árnyaltabb ügy ez, én csak a felszínt kapargattam, és a hozzáálláson való változtatással sem oldanánk meg mindent. Továbbá az sem segítség, hogy maga a Klebersberg Intézményfenntartó Központ enyhén szólva nem áll a helyzet magaslatán, és a tanári pálya sem túl vonzó - nem csak a piszkos anyagiak miatt, hanem a politikával fertőzött légkör miatt, az ún. Taigetosz-törvényről ne is beszéljünk. Ráadásul, elég sokan képzelik azt, hogy jobban tudják a hozzáértőknél, milyen a jó iskola meg pedagógus. Patthelyzet ez, mert a problémákra nem válasz az "én is túléltem, akkor ezek a mai büdös kölkök is éljék túl az iskolát", de a nyílt levelezés meg vagdalkozás sem. És olyan formában, amilyenben ma láttam az oktatásügyért való tüntetést, na hát az meg végképp nem válasz, vagy előremutató megoldás, dacára annak, hogy meglepő módon pozitív dolgokat is el tudok mondani róla.

Délután négy körül, meg még azután fél órán keresztül csak úgy hömpölyögtek be az emberek az utcák minden eresztékéből, tehát méretes tömeg gyűlt össze a Kossuth téren. Még az eső sem tántorított el senkit. Érezhető volt, hogy ami miatt összegyűlt a nép, valós probléma. Egyébként a rendezvény kezdetéig még élveztem is. Külön az is nagyszerű, hogy akik kiálltak beszélni a mikrofon elé, mind egyek voltak közülünk, érintettek, sztorival rendelkező egyének. Azzal nem volt gond, hogy bátorság nem lenne kiállni és elmenni a Parlament elé, talán a dolgok a megvalósulásnál csúsztak el. Meg maguknál a beszédeknél. És nem tudom, miféle tudatmódosító szert tolt a szpíker, de valami elviselhetetlenül ripacs volt, de hát ez legyen az én bajom. Ha meg kéne fogalmaznom, mivel ásta el magát ez a tüntetés nálam, az az egyik felszólaló - egy szülő - felhozott analógiája. Hogy a gyerekek nem kutyák, akiket idomítanak. Pedig ez a javarészt középiskolásokból verbuválódott tömeg - azért néhol előfordult pár idősebb, idős arc is és tanárok, szülők - valóban egy kutyához volt hasonlatos. De most nem a szónak a pejoratív értelmében, mielőtt bárki azt gondolná. Olyan értelemben, hogy ez a kutya ugatott ugyan, de nem harapott. Még csak meg se csikart senkit. Valahol ez a bajom az ehhez hasonló tüntetésekkel: elkövetik azt a hibát, hogy azt gondolják, a gyeplő a megjelentek meg a felszólalók kezében van. Pedig nem, és ez egyrészt szomorú, másrészt olyan élcelődéseknek ad teret, mint amilyet ezen a tüntetésen is elővezettek. Nem egyszer szóltak be Balog Zoltánnak, akit ugyan meghívtak, de szegény naiv elméjük még el is hitte, hogy el fog jönni. Már a Tanítanék Mozgalomnál is nehezményeztem, amiért Balog Zoltán leváltásáért küzdenek, mert az nagyjából olyan felesleges, mint nőknek a prosztatavizsgálat. Talán már gyújtást is adtak a fekete Volga motorjára az Andrássy hatvanegy garázsában, de azért leírom, hogy az a félnótás, tökkelütött Balog Zoltán egy báb a hatalom kezében, és leváltásáért harcolni meg látatlanban vele viccelődni, beszólogatni minden, csak nem nagyszerű. Egyrészt, nincs szükség arra, hogy miután leváltották, rakjanak a helyére egy ugyanolyan arctalan pártkatonát, másrészt meg, megkísérelheti bárki uralni az adott pillanatot, de azzal, hogy szánalmas mémekkel kommunikálunk egymásnak, nem fogunk elérni semmit - a köpetet le lehet törölni az arcról, de lassan elhiszem, hogy ezek az önérzetes porontyok és mini-forradalmárok nem jöttek még rá arra, hogy a hatalomra nem ugatni kell vagy éppen néha rászellenteni, hanem a tökére lépni. Na hát ez itt egyáltalán nem történt meg. A másik végzetes hiba a felszólalások minősége - némelyik különösen kritikán aluli volt. Valahogyan előkapartak egy egyetemista nőszemélyt is, akit jellemezni nem fogok, mert végén még szexista macsónak bélyegeznek miatta, hogy beszéljen, milyen igazságtalan nem csak a köz-, de a felsőoktatás is. Beszédében (a kötőszavakat és ha papírról olvasta, a szóközöket leszámítva) egy igaz szó, állítás nem hangzott el. Kerülném a konkrétumokat, mert külön-külön minden hosszú cáfolatot érdemelne, meg fel is idegesíteném magamat közben, mindenesetre azt mondani, hogy nincs esélyegyenlőség a felsőoktatásban, és pocskondiázni a röghöz kötést (ami amúgy egy abszolút logikus deal), ehhez kell arc meg frusztráltság. Ami elmondható volt egyébként a többi színpadon felszólalóról is - itt már felleltem olyan dolgokat, melyekkel egyet lehet érteni, vagy ami még úgy is történt, ahogy elmondták, ezért megcáfolhatatlan. Viszont, vártam már, mikor orbánoznak már egy jót, ez csak a vége felé jött el, a már említett felszólaló szülőnél, persze csakis Balog Zoltán emlegetése mellett.

Elhangzott többször is a túlterheltség, a kevésbé gyakorlatias, elavult oktatási rendszer is, ezeket nem ragoznám, beszéltünk róla eleget, de nem bántam volna, ha nem úgy adják elő mindezt, mint valami sértődött csivava. Továbbá, esett szó arról, miképpen igyekeznek elhallgattatni a kritizálókat, ez nagyon korrekt része - lehetett volna a programnak. A baj csak az, hogy a tartalom elveszett a retorikai túlzások és Einstein-, meg Széchenyi-idézetek mögött, amiknek természetesen az égvilágon semmi közük nem volt a témához. Alacsony vagyok, nem láttam ki a tömegből, csak néha villant fel a Parlament a távolban, de olyan érzés kerülgetett, mintha a bécsi kaput bámulnám az 1938-as Anschluss idején. Na jó, túloztam, de nem érdekel. Tizenhat évesen ne játsszon senki diktátor ünnepi beszédét, főleg ne úgy, hogy miközben hangoztatják, az oktatásügy túl van a pártpolitikai kérdéseken, mégis balogzoltánoznak, meg olyanokról is elkezdenek igen nagy hévvel szónokolni, hogy vigyék le a választási korhatárt tizenhat évre. Nyeljem félre a levestésztát, de ez nekem baromira nem imponál, és attól még idén is kék lesz az ég, az oktatás a 19. században, a Fidesz meg négyötöd.

Végezetül, szeretném levonni a magam tanulságát az alapján, amit láttam és hallottam. Ezt vagy elfogadja valaki, vagy nem. Ahogyan egy beszédben elhangzott, elsőnek össze kell fognunk, mindenkinek. Másrészt, jó látni, hogy ki mernek állni magukért a fiatalok. Ez az első lépés ahhoz, hogy valami történjen ilyen rettenetes tüntetésen túl is. Szerintem az lenne a legjobb, hogy végre nem nyújtanánk a markunkat a kormány felé, nem esnénk térdre és nem kajabálnánk vissza, hogy "nem vagy a barátom", csak mert nem szedett velünk levelet az udvaron. Az állam nem fogja megoldani a problémánkat, hát akkor keressünk valami mást. De tudunk tenni érte. Nem úgy, hogy kimegyünk és felgyújtjuk a Parlamentet, hanem hazamegyünk, és a mindennapokban teszünk egy mentalitásbeli hátraarcot, és nem mutogatunk senkire, hanem úgy éljük az életünket, a gyerekkorunkat, ahogyan mi szeretnénk. Mert lehet, higgyétek el. Ha a Kossuth téren ki tudtok állni, akkor bárhol ki tudtok állni magatokért. Nem vagytok senki játékszere, csakis a magatoké. Nem kell bemesélnetek az ellenkezőjét. Jóllehet, elég optimista voltam most és nem vettem figyelembe más tényezőket, de nem Rómát akartam felépíteni ezzel, és nem is várom el a fiatalságtól. De hát, valahol el kell kezdeni, és az belülről indul. When you change yourself, you change the world, hogy egy dalszöveggel éljek. Szóval hajrá, srácok!

A nemzethy rockzenéről

Avagy hogyan NE legyél büszke a magyarságodra.

A minap - 2018. január 4-én - Petrás Jánost, a Kárpátia együttes frontemberét a román legfelső ügyészség - 2015-ös vádemelést követően - 9000 lej bírságra és 3 évnyi koncerttilalomra ítélte. Még 2014-es csíkszeredai koncsertójuk alkalmával történt, hogy Petrás elég egyértelműen uszított a román nép ellen, de hát ismerjük a Kárpátiát. Nem csupán a teljesen egyértelmű aktualitás miatt fogok most erről írni, hanem egy eddig, számomra mindig is elnyomott téma, a "nemzeti érzés" fogalmának véleményezése és nagyjából körüljárása szándékából is. Igyekszem óvakodni - az egyébként részemről valós - ellenszenvtől, meg ha már számon kérem valakin, én azért tényleg ne uszítsak... amennyiben konkrét tényanyag kerül elő ebben az írásban a témáról, a Kárpátiáról és Petrás ügyéről, azok a 444.hu-ról, az index.hu-ról, az Alfahírről, a Magyar Narancsból a YouTube-ról, a Facebookról és a Wikipédiáról származnak.

Először is a "nemzeti érzelem"-ről. Számomra ez a fogalom majd' hogy nem megfoghatatlan, több okból is. Először van az a szempont, hogy saját magam miképpen vélekedem róla. Jelen esetben a Kárpátia-féle apró jelszavakkal, képekkel festő, nagymagyarországos autómatricákkal hazaszeretet demonstráló "nemzeti érzelem"-ről lesz szó. Amit egészen pontosan nem kedvelek, csak hogy enyhén fogalmazzak. A hazát szeretni több annál, hogy félévente kaftánban visszacsapó íjazzunk és a Magyarok Vásárában vegyük meg a leárazott, történelmi Magyarország képével kipingált köcsögöt, hogy aztán hazaérve az internet bugyraiban románokról és szlovákokról csakis "bocskoros oláhok"-ként és "szlovák kutyák"-ként beszéljünk. Komplett brandek épülnek erre. És még mindig nem ezzel van a baj. Szememre is lehetne vetni, hogy túlzok, és igaz is lenne. Csak azt akarom mondani, hogy pár Ismerős Arcok és Kárpátia számnál, meg kötelezően kitűzött székely zászlóknál mélyebb dolog. A második problémám, hogy tulajdonképpen szinte mindenki másképpen értelmezi, mi a nagy "nemzeti ügy". Valaki a nemzeti érzelmet az oktatás- és egészségügy javításáért folyó - nem erőszakos - harccal azonosítja, van, aki szerint az magyar, akinek fáj Trianon (halkan jegyzem meg, kevés nagyobb marhaság van ennél), és vannak az első problémában felvázoltak. Éppen ezért magam sem tudnám eldönteni, mit gondolok a hazaszeretetről, a "nemzeti érzelem"-ről. Valahol talán félúton: igenis szükség van a kimutatásra, a múlt tiszteletére, megérteni s továbbörökíteni a piros betűvel jelölt ünnepek szellemiségét, jó értelemben fogyasztani a kultúráját. Ugyanakkor, a magyarság nem olyan, mint egy nyakkendő, nem azért van, hogy virítsunk vele. Vagy éppen "magyarabb" embernek gondoljuk magunkat csak azért, mert trianonos még a vécéülőkénk is. Ahelyett, hogy Árpád-sávos virga virilisüket méregetnék egyesek, sokkal egyszerűbb lenne megfogni azt, ami közös bennünk, magyarokban, és nem taknyot fújni a másikra, csak mert nem ért egyet Magyarországot érintő kérdésekben. Szerintem. Igyekszem nem eldurrogtatni a közhelyeket, mindenesetre így gondolom. És ugyanúgy nevetségesnek fogom tartani az önjelölt történészek fanatikus őstörténet-hamisítását, senki-se-kérte nyelvészek által sokadszorra, mindenféle tudományos előképzettség nélkül felállított cáfolatát a Finnugor-elméletről (némelyik valóban megmosolyogtató), meg úgy az egész trianoni önsajnálat-kultuszt. Habár - pornográf tartalomból vett analógiával élve - Magyarországon élni néha tényleg olyan, mintha hátulról közösülés közben a vécékagylóba dugnák a fejünket, de az ország nem is éppen az aktuális közélet miatt tart ott, ahol - sokkal inkább amiatt, mert csaknem száz éve a nosztalgiában él. Amennyiben van bizonyíték a nosztalgia károsságáról, nos, Magyarország a - még - élő példa. De hogy ne tűnjön károgásnak ez a bekezdés, le kell szögeznem, én nem osztom a pesszimizmust, és akármilyen ez az ország, szeretek itt élni. Lépjünk is tovább, Bástya elvtárs!

A "nemzeti rockzene" képviselőinek ereiben egyértelműen Attila vére folyik, s mindennap turulpörkölt galuskával az ebéd. Már az, hogy a fogalom létezik, borítékolja, a "nemzeti érzelem" melyik oldalát közelíti meg. A Kárpátiát ugyan mindig megmosolyogtatónak találtam, de most méltóztattam belehallgatni pár dalukba is. Ami elsőként fülembe tűnt, az a Köteles Lenader-szindróma: dalszerzés tekintetében már három nótát követően nincs új a Nap alatt, de hogy ezzel ne is töltsek sok időt, emlékezzünk vissza a Leander Rising/Kills számok egymás utáni hallgatására, akkor kitűnik. A metodika a Kárpátia esetében sem változik. Szövegeiket tekintve visszatérő motívumként a "székely" és a "turul" szavak igen jellemzőek, sőt ne feledkezzünk meg a népnemzeti ital, a pálinka dicsőítéséről se! Őszintén szólva, biztosan van, akinek szívét e jelszavak megmelengetik, én nem tartozom közéjük, mindenesetre ezt a bekezdést azért írtam meg, hogy röviden meghatározzam, milyen a Kárpátia zenéje: zeneileg kifejezetten ízléstelennek és ötlethiányosnak tartom a furulya- és hegedűbetéteket szellentőssé torzított gitárok alá, a szövegek meg kiszolgálnak egy bizonyos igényt. Nem is azért írom ezt, hogy ítélkezzek - távol álljon tőlem.

Ami miatt kitértem rá, az az a tény, hogy kapjak sugárfertőzést, ha értem, miért volt szüksége annak a tökkelütött (elnézést kérek tőle, de valahogy így lehetne leírni szépen, aki ilyet művel) Petrásnak uszítania - de ha nem is uszítania, akor igen gyanús felkiáltásokat intéznie a közönség felé - Kárpátia-koncerten. Személy szerint külön pikantériája a dolognak, hogy az eset történtekor, még három éve, olvastam erről az ügyről, és már akkor is szinte könyörögtem, hogy büntessék meg a palit. Hogy miért? Nem, nem azért, mert szerintem nincs igaza. Vagy Petrás úrral bármi bajom lenne - ezt leszámítva. Az egy dolog, miről szólnak a Kárpátia-dalszövegek - megvan a romantikája, nem is kétség -, de ha csak arra gondolunk, mennyi és mekkora gyűlöletbeszéd folyik a mai közéletben Magyarországon, és csak egy kicsit is mögé nézünk, mi történt azon a június hatodikai csíkszeredai éjszakán, nem sok különbséget találunk a jelszavakat leszámítva. Kérdés: szabad-e a jó Dzsordzsi bácsi és a (nem) illegális bevándorlók - akik még csak nem is ide jönnek - ellen uszítani, gyűlöletet és félelmet kelteni Magyarország területén? Nem. Másik kérdés: szabad-e a román-magyar együttélés békességét veszélyeztetni, "elnyomó" és "bocskoros" jelzővel relativizálni egy egész népet száz éves sérelem miatt Románia területén? Egyértelműen nem. Tegyük félre az álszent érzelmeinket - Petrás János nem követett el kisebb bűnt, mint a magyar kormány, csak éppen Petrással értünk egyet pusztán érzelmi alapon. Én - Terminator1234 a klaviatúra mögül, név és arc nélkül - kijelentem, hogy jogosnak tartom az ítéletet. Korrekt - bár hatástalan és némiképp hiteltelen is - lenne tőle egy őszinte bocsánatkérés.

Jó lenne végre megérteni, hogy ez a Trianon-mizéria egy elveszett, felesleges harc. Létezzen "nemzeti" rockzene, de tehetne mind a Kárpátia, az Ismerős Arcok, a Nemzeti Hang és a KerecseN együttes (meg ki tudja, hányféle csökevény) egy szívességet, és nem erről az avíttas, nevetséges és pusztító oldaláról közelítené meg a magyarság témát. Az is sáros, hogy alkalmasint miket művel a román-szlovák-szerb-ukrán kormány a magyarokkal, kár lenne ezt kifelejteni a képletből. Azonban - ahogyan olykor még mi, magyarok is védjük magunkat -, egy hatalom nem egyenlő az átlagemberrel, és nem kell úgy se mosakodnunk, hogy különbek lennénk bármelyik nációnál (arra ott vannak a Szíriusz-hívők). Három csoportnak lenne szükséges együttműködnie: az itt élő magyaroknak, az elcsatolt területeken élő magyaroknak és a román-szlovák-szerb-ukrán embereknek (és ki tudja, még mennyi nemzet képviselőjének, elnézést, ha valamelyiket kihagytam a felsorolásból). Széthúzásból ritkán született jó megoldás. Ha már itt tartunk, nekem is fáj Trianon - de nem azért, mint a sok turbóturulnak. Azért fáj, mert egy ekkora horderejű esemény száz év után is gyűlölettel, csatározással, erőlködéssel és felesleges kesergéssel telik, matyóhímzésekből eszkábált Nagy-Magyarország-térképekké silányult. Ez itt a huszadik század, emberek! Erdély egy ideig még biztos nem lesz Magyarországé, hiába gyűjtitek az aláírásokat az Astoria aluljárójában. Emlékezni kell rá, mert igazságtalan volt - de szükségtelen feltépni a mély sebeket. Az az út, amit Petrás János jár, véleményem szerint nem méltó egy Magyar Arany Érdemkereszttel kitüntetett emberhez, és nem az általa járt út vezet a megoldáshoz. Ha a magyar útra kel a nagyvilágban a batyujában ne a gyűlöletet vigye el.

Végezetül, egyfajta összefoglalásképpen, beszéljen helyettem egy számomra örökérvényű idézet személyes kedvencemtől, Márai Sándortól - azt gondolom, Márai, mint világpolgár turulbokányival többet értett meg a hazaszeretetből, mint bármelyik nemzeti rocker.

Nevelhetünk-e valakit hazaszeretetre? Mintha azt mondanám: korbáccsal és szöges ostorral kényszerítlek, hogy szeresd önmagadat. A haza nemcsak föld és hegy, halott hősök, anyanyelv, őseink csontjai a temetőkben, kenyér és táj, nem. A haza te vagy, szőröstül-bőröstül, testi és lelki mivoltodban; ő szült, ő temet el, őt éled és fejezed ki, mind a nyomorult, nagyszerű, lángoló és unalmas pillanatokban, melyek összessége életed alkotja. S életed a haza életének egy pillanata is.

Hazaszeretetre nem tudlak megtanítani: őrült az, aki önmagát tagadja. Hazád a történelmi méretekben megnagyított és időtlenített személyiség. A haza a végzet, személyesen is. Nem fontos, szereted-e, vagy sem. Egyek vagytok. De úgy látom és tapasztalom, hogy te – szóval, ünnepélyesen, írásban és a dobogókon – inkább az államszeretetről teszel bizonyságot és hitvallást. A hazától ugyanis nem lehet várni semmit. A haza nem ad érdemrendet, sem állást, sem zsíros kenyeret. A haza csak van. De az állam ad finom stallumot, csecse fityegőket szalonkabátodra, príma koncot, ha ügyesen szolgálod, ha füstölővel jársz körülötte, ha férfiasan, kidüllesztett mellel megvallod a világ előtt, hogy te szereted az államot, akkor is, ha kerékbe törnek. Általában nem törik ezért kerékbe az embert. Éppen ezért, minden államszeretet gyanús. Aki az államot szereti, egy érdeket szeret. Aki a hazát szereti, egy végzetet szeret. Gondolj erre, mikor hörögsz a dobogókon és melled vered!

Új időknek új dala - Star Wars: Az utolsó Jedik

Már megint olyanba ütöm az orrom, amibe jó pár (millió) ember, és igyekszem görcsösen okoskodni minden idők legnagyobb franchise-áról. Mert bizony elég kevés ember létezik, aki ne szeretné a Star Warst, és természetesen mindenki jobban tudja a készítőknél, mire van szüksége a sorozatnak. Végül, minden decemberben jön a kínos pofára esés, hiszen olyan elvárásokat támaszt a felajzott közönség, amiket lehetetlen teljesíteni, és - minő meglepetés - egy nagy réteg csak legyint a csalódásra, hiszen ez úgyis "csak Disney". Mert a Miki Egeret bármikor elő lehet venni, el lehet küldeni vissza az anyaméhbe. Mintha egy céglogó készítene filmet. Aztán meg jönnek a megszépült emlékek eredeti- és előzménytrilógiákról, mert hát régen minden jobb volt. Mindezzel csak azt szeretném érzékeltetni, hogy Star Wars-filmet szülni manapság olyan, mintha döngölt padlóra pottyantanánk szerencsétlen porontyunk (és még nyolc másik testvére is van már). A soron következő Az utolsó Jedik sem kivétel ez alól.

Ugyanakkor én nem értem azt a kontrollálatlan gyűlöletet, ami az újonnan bemutatásra kerülő filmeket illeti, mind Az ébredő Erő, mind a Zsivány Egyes jó filmek voltak, legalábbis nem tudom, minőségileg hol maradnának el a valaha volt legpocsékabb Star Wars-film, A klónok támadása mögött, mint ahogyan azt sokan vizionálják. Jómagam elég fanatikus rajongónak tartom magam, és tudnám bármikor foggal-körömmel védeni az összes eddig megjelent filmet, amit ebbe az univerzumba kreáltak, nem erről van szó. De ha azt kellene megmondanom - okoskodás nélkül, ténylegesen egy ártatlan rajongóként -, mi hiányzott eleddig a Star Warsból, mindenképpen megemlíteném, hogy az elvárásoknak való NEM megfelelés (mellesleg normális, józan és nem bagolyköpetekkel ostromló rajongói közösség sem ártana végre). Szerintem jó lenne végre tudatosítani magunkban, hogy az eredeti trilógia egyszeri és megismételhetetlen, és csakis úgy felülmúlható - ha felülmúlható egyáltalán -, ha a filmkészítők és rajongók is végre kieveznének a régi hírnév lábvizéből. Mellesleg, korszakalkotó és legendás filmektől csak egy tücsökhegedűnyivel elmaradó minőségű celluloid-terméket készíteni minden, csak nem szégyen. Úgy gondolom, itt az ideje új időknek új dalait elregélni. És hogy jön képbe Az utolsó Jedik? Hát úgy, hogy végre kaptunk egy Star Wars-folytatást, ami tényleg nem felel meg senkinek és semminek.

És hogy ez jó-e? Vannak részei a filmnek, melyeknél kijelenthető, igen. Kezdjük ott, hogy amit a bevezetőben leírtam, az eredetiség, szépen hangzik, de a filmipar legnagyobb cápájától ezt nemigen kaphatjuk meg realitásként. Az utolsó Jedik esetében viszont mintha kockázatot vállalnának, és különös pályára állítanák a szériát. Rian Johnson e film írói és rendezői feladatát is vállalta, nem kis terhet vett a nyakára, a végeredmény viszont nem teljes egészében kielégítő. Az a jó, hogy ez a Star Wars-film egyik másikra sem hasonlít igazán, annak ellenére, hogy a hatások megmaradnak benne. Továbbá, a monumentális két és fél órás játékidőben minden és mindenki elszáll (van, aki szó szerint), pörög a cselekmény, csak kapkodjuk a fejünket, de a végletekig koherens az egész. Rian Johnson bátorságát mi sem bizonyítja jobban, hogy mert szembemenni minden egyes béna rajongói teóriával, és olyan válaszokat adott, amikre néhol valóban senki nem számított, vagy nem az lett volna az egyértelmű. A szereplők egyik fele (a másikról is lesz majd szó) fantasztikus jelenetekben szerepel, látszik a fejlődés bennük, és volt pár olyan képsor is, ami egyszerűen pulzált a feszültségtől. Azért tartom még jó filmnek Az utolsó Jediket, mert végre leszámol az eredeti trilógia árnyékával, és ez mindenképpen ünnepelendő. És akkor még nem is említettem a vizuális ábrázolást, amely külön dicséretet érdemel, nem csak azért, mert ilyet nem láttunk még Star Wars-filmben (tudom, ismétlem magamat), de ritkán fordul elő nem ebben az univerzumban játszódó mozgóképek esetében is, nagyon egyedi. Végezetül, van egy újabb különleges időkezelése is a filmnek, ami szintén szokatlan, de úgy az egész alkotás beszippantott. Ugyanakkor, az is elmondható Az utolsó Jedikről, hogy sikerült a franchise legerősebb és leggagyibb képsorait összefésülnie, és ezért nem makulátlan a végeredmény.

Kezdjük ott, hogy szép dolog a karakterábrázolás, de el lehet veszni benne, főleg ha az amúgy is hatalmasra rúgó gárdát még megspékeljük pár újjal. A film esetében egyértelműen probléma ez - Az ébredő Erő éppen elég új szereplőt mutatott be, de Rian Johnson még bezsúfol párat, így végeredményben kb. kettő szereplőre jut megfelelő idő. Ettől persze a vásznon kevesebb időt töltők sem rosszak, de hatalmas sarkításokba esik az egész, nem beszélve egy akkora beleerőltetésről a végén, hogy az már egyértelműen egy túltelített só-oldathoz hasonlatos, amely kibuggyan a tárolóedényéből. A forgatókönyv helyenkénti igénytelensége sem erősít sokat, és itt a sokak által felrótt vicceskedésre is gondolok, ami egyértelműen sok, hanem az alkalmankénti legnagyobb filmes klisémondatok eldurrantására a megfelelő időben. Ami még heves szemöldökfelvonásra adhat okot, az a képi megoldások olykor-olykor teljes átgondolatlansága. Spoilerek nélkül elég nehéz ezeket szemléltetni, és nem is fogom az itteni filmes írásaimban, mindenesetre egynéhány jelenet olyannyira nevetséges, hogy Star Wars-film nem látott még annyira rosszat. Összességében ennyi negatívumot tudok elmondani Az utolsó Jedikről, most térjünk át egy engem sokkal inkább zavaró dologra a film kapcsán.

Ez pedig az, hogy a nyolcadik rész megosztó. Amennyire merész, és méltatni lehet, ugyanúgy hagy rengeteg támadási felületet is. Ilyenkor természetesen tudvalevő, pozitív és negatívum közül melyekre ugranak leginkább az emberek. Mára már én sem rugózom túl sokat ezeken, viszont pár hete valamiért iszonyatosan felkaptam rajta a vizet, és így utólag, rá is jöttem, miért. Ez a dolog az első két bekezdéshez köthető, viszont ha már a rajongóknál és a Star Wars helyzeténél tartunk, évekig folytattam éjszakákba nyúló vitákat arról rajongói csoportokban, vajon a Lucasfilm négymilliárd dolláros felvásárlásával elkezdődet-e a franchise hanyatlása, vagy sem. Nem részletezem, mik íródtak le, meg mik nem, de már a Disney hatalomátvétele megosztott mindenkit. Ezen a helyzeten az sem segített, hogy az új vezetőség a Star Wars hivatalos kánonjába készített összes tartalmat (könyveket, képregényeket, videojátékokat, animációs sorozatot) eltörölte, hogy nagyobb szabadságot adjanak maguknak ezzel és ne kelljen igazodniuk majd' negyven év kusza, átláthatatlan terméséhez. Ki-ki döntse el maga, volt-e ennek értelme vagy sem (szerintem okos döntés volt), mindenesetre - és hogy rövidre fogjam - az új (főleg a számozott!) filmek megjelentével erősödnek a hangok, miszerint a könyvek sokkal jobb történetek lettek volna megfilmesítésre. Hogy ez miképpen kötődik a témához? Történetesen elég sok "régi kánon" könyvet olvastam a Star Wars kiterjesztett univerzumához kapcsolatban, melyek egyrészt egymáshoz sem igazán kapcsolódtak, meg azért hasonlítsuk össze Az utolsó Jedik cselekményét, és azt, ahogyan a régvolt regények Skywalker-famíliája hogyan rúgott fenékbe hetvenévesen egy sereg felkészült, spártai neveléshez hasonló rendszerben kiképzett harcost, tökegyedül, egy nyamvadt sugárvetővel. Arról nem is beszélve, hogy nem Han Solo, hanem Csubakka halt meg és emiatt mindannyiunk kedvenc csempésze alkoholista lett, három gyereke közül egy áttért a gonosz, másik galaxisból érkező übergonoszok oldalára, akiknek minden egyes testnyílásából és hajlatából fénykard áll ki, de még így se nyertek. Ja, és a Leia-Han nászból még Anakin nevű gyerek is született. Ez most nem Star Wars mesedélután akart lenni, csak azt akartam érzékeltetni, hogy mi ehhez képest Az utolsó Jedik? Körülbelül semmi. Most bezzeg "a Disney elrontotta a gyerekkoromat", meg "nem méltó Luke Skywalkerhez". Fenéket. Lehetünk akármennyire Disney-utálók, de tény, hogy Leia királykisasszony eddig csak a Holiday Specialben fakadt dalra, és az meg mind tudjuk, kinek az égisze alatt készült. Csak az emlékek meg valami olyan elemi gyűlölet hány kígyót-békát az új Star Wars-epizódokra, amely akkora elemmé gyúródott össze, hogy kibérelhetnének neki egy helyet a periódusos rendszerben. Magam részéről maradok annál, hogy ne hagyjam magam megtéveszteni és megszépíteni sok elmúlt dolgot, csak mert az "nem Disney". És bárki eldöntheti, melyik oldalra áll.

Nem szerettem volna ilyen irányba elmenni, de az oka, hogy csak most sikerült rávennem magam az írásra, és sokkal tömörebben szerettem volna megfogalmazni az utóbbi hetek Star Warshoz köthető frusztrációját, de ez van. Néha jó kiadni magunkból ilyet. Mindenesetre, én örülök, hogy Az utolsó Jedik olyan lett, amilyen, és külön nagyszerűnek tartom, hogy Rian Johnson mert egy hatalmas fityiszt mutatni az egész pereputtynak. Az meg nevetséges, hogy bárki megbélyegez rajongótársakat, csak mert tetszett (vagy éppen nem tetszett) az új részt - ezt hagyjuk meg nekik. A film nem az lett, amit vártunk, de ez nem baj, ha érdekel, hogyan folytatódik a történet, mindenképp nézd meg és mondj véleményt róla saját magad.

Egy szóban: különleges

A legédesebb bűn és a hálás ítélet - Trivium: The Sin and the Sentence

Bajban vagyok a Triviummal. Mint még sokan mások is. Hozzá kell tenni, joggal. Első, 2003-ban megjelentetett Ember to Inferno című albumukat követően sok szennyvíz lefolyt a csatornafedelek alatt, és voltak ők már minden: az új Metallica (???), egy helyben toporgó oszoljanakmárfel együttes, sellout-banda, tucat, kópia. Nem leszek álszent: én imádom a Triviumot, és nem feltétlenül azért, mert feltaláltak volna bármilyen viaszt, ami még spanyol is. Tény és való, hogy a floridai négyesfogat (és "triumvirátus" a nevük, miért nem hárman vannak akkor?) releváns kritikákat kapott amiatt, hogy több év alatt nem sikerült olyan "igazi" hangot megtalálni. Vizsgáljuk meg ezt egy kicsit mélyebben: 2005-ös, Ascendancy című lemezük, mely erősen melodic metalcore "iskolás" darab volt, hatalmas sikert aratott - tisztáznám, ez a korong messze nem a kedvencem a rajta szereplő dalok homogenitása miatt. Külön-külön brutálisan erősek a számok, de egyben meghallgatva a 12 tételt, már korántsem így áll a helyzet: a monumentális záró darabra már teljes unalomba fullad az egész, hiszen gyakorlatilag mindegyik dal ugyanazokra a figurákra épül, és ezekre még rá is játszik a 12 egyforma dalszerkezet is. Tény és való, a közönség jelentős többségének az Ascendancy a kedvence, csak én vagyok ennyire árral szembeni ember (szeretek veszélyesen élni, na). 2005-ben joggal várhatták el, hogy a Trivium nagyra nőhet, erre egy évre rá kihoztak egy - The Crusade címre keresztelt - teljesen más anyagot: ez meg már inkább a Metallica, Slayer, Megadeth és Anthrax nevével fémjelezett thrash metálra hasonlított, mint a "dallamos metalcore" műfajra (hideg kiráz ezektől a kifejezésektől, de komolyan). Nem kis köpködést váltott ki, hogy a frontember, olybá tűnt, megtanult énekelni is, nem csak iszonyú hamisan dalolászni valamit, hogy aztán átmenjen olyan üvöltésekbe a hangja, amit legutoljára spanyol kínzóeszközök szerencsétlen áldozataitól hallhattunk. A lényeg az, hogy a "tősgyökeres" rajongótábor felhördült, csak mert jobban hasonlított a hangja James Hetfieldéhez, mint egy vágásra váró disznóéhoz, na meg magáról a zenei oldalról se feledkezzünk meg, szokás a The Crusade albumot a "legjobb Metallica-dalok gyűjtőhelyének" is nevezni, így már egyértelműek a hatások is. A banda renoméját a 2008-as Shogun sem tudta teljesen helyreállítani, pedig az - véleményem szerint - egy kiemelkedő lemez, nem csak az ő viszonylatukban. Ha lehet kombinálni a legjobb dolgokat, ami a Triviummal történhettek, na arra jó példa a Shogun. Természetesen most nem is térnék ki bővebben erre az albumra, lehet, egyszer megteszem. Ezt követően 2011 után kétévente újabb sorlemezek megjelentetésére került sor, nem túl nagy sikerrel. Ennek a történelmi kitekintőnek itt a lényege: a 2011-es In Waves, a 2013-as Vengeance Falls és a 2015-ös Silence in the Snow három különböző Triviumot mutat meg, nem beszélhetünk egyforma lemezekről. Egyesek szerint a stílusok váltakoztatása (az In Waves amolyan mindenegyben, a Vengeance Falls power metál, a Silence in the Snow mézédes dallamok koncepcióban készült) együtteseknél az ötlettelenséget, toporgást és mérlegen való kimérést jelenti. Lehet egyetérteni, vagy nem egyetérteni - én az utóbbiak közé tartozom. Nem gondolom, hogy szükséges megmaradni egy formulánál, a zenész változik az idők során, ráadásul ugyanolyan zenét játszani előbb-utóbb kifulladáshoz vezet. Kell, hogy valami frissen tartsa a bizniszt. És ez nem lehet az, hogy "megmaradunk a gyökereknél". Még mindig jobb, ha nem hallasz valakitől két egyforma albumot. Ez elárul valamit a zenészről is, elvégre művészként fontos, hogy feszegessünk bizonyos határokat, keressük az újat, és nem csőlátású úthengerként robogjunk előre, mert hát a "rajongóknak úgyis mindegy, kajálni fogják". A Trivium egy ilyen zenekar. Nem találnak fel újat, de amit már egyszer megalkottak mások, azt olyan tehetséggel és saját ízzel formálják a maguk képére, hoznak ki belőle a legtöbbnél is kicsit többet, hogy az - bár lehet, hogy nem mérföldkő - pofátlanul szórakoztató. De tényleg. Nem hittem volna, hogy egyszer ilyet leírok. Mindenesetre, a Trivium a folyamatos újításokkal, stílusokkal és kísérletezgetésekkel gyakorlatilag elásta magát valahová jó mélyre, ahol nem csupán föld, de megannyi rájuk zúdított fekália, sav és előváladék található. Megérdemelték? Rajongóként nem hiszem, de ha arra gondolok, a Linkin Park és más együttesek is mit kaptak stílusváltásaik miatt, és mennyire nem tudott felháborítani, azt hiszem, laikusként is azt mondanám, hogy nem szolgáltak rá. Itt ez a négy tehetséges zenész Orlandóból, akik 2017. október 20-án rázúdították a nagyvilágra új szörnyszülöttjüket, a The Sin and the Sentence-t. Feltámadtak?

Nem hiszem. Olyan egyszerű csak úgy kinyitni a koporsót, és átrágni magad hat láb mély szennyes rögön? Egyáltalán nem. A Triviumnak az új albumával sem sikerült - és nem is fog. Fogalmam sincs, ez mennyire érdekli őket. Túl az előzetes "a dallamos részek dallamosabbak, a kemények keményebbek" nyilatkozatokon, meg a kihagyhatatlan "életünk legjobb albuma" promódumán, azért lássunk át rajtuk: nem hazudtak, de igazat sem mondtak. A fanyalgók fanyalogni fognak, a rajongók meg rajongani, megy minden úgy, ahogyan eddig is. Jómagam sem bocsátkozom teljes mértékben objektív vélemény megformálására, hiszen fanatikus vagyok. Hagyjuk kint a zajos, rosszindulatú külvilágot, a marketing-bullshitet, meg azt, hol áll most a Trivium a metálszíntéren, és hogy hol nem áll - függetlenül attól, hogy ítélkezünk erről az ellentmondásos együttesről, a The Sin and the Sentence egy végeredményben lehengerlő album. Nem erre számítottam - és más sem gondolta volna, hogy ilyet letesznek egy felemásan csúfos Silence in the Snow után.

Szögezzük le, szerintem a fent említett előző lemez nem azért csúfos, mert elkészítették saját Fekete Lemezüket (ami a borító miatt tulajdonképpen inkább fehér), vagy mert a frontember Matt Heafy nem kajabált, mint valami ördögtől űzött Zrínyi-gyilkos varacskos disznó. Azért volt csúfos, mert az - egyébként nagyon jó - énektémák nem passzoltak a néhol zsigeri héthúros daráláshoz. Utólag meghallgatva nem egy borzasztó album, de okoz némi disszonanciát, hogy egyszerre akar ledózerolni meg ablak alatt szerenádot adni, ráadásul emberek sötét problémáiról (igen, ennyire nem illik össze az egész, ahogyan a három tagmondat). Erre az eredeti dobos kiszállását követő három (!!!) ütőscsere is rátesz egy lapáttal. Masszív, több bekezdésből álló kezdésünk tehát itt csúcsosodik ki: a Trivium majd' tízéves ellentmondás-tömkelege és kálváriája elért arra a pontra, hogy (Matt Heafyt, az énekes-gitárost idézve) "vagy alkotsz, vagy abbahagyod". Kellett egy minden ízében mestermű a Triviumnak. El is érkezett, most már viszont tényleg.

Kezdjük azzal, ami tetszett. Elsőként, hogy sokan legnagyobb művükhöz, a Shogunhoz hasonlítják a 2017-es albumot, én viszont inkább érzem rajta a 2015-ös Sielence in the Snow-t, mint az előbbit. Ez leginkább a hangzásban és az énekes Heafy hangjában nyilvánul meg. Ez persze nem baj, Trivium album talán sosem volt még ennyire fogós és letaglózó egyszerre. A csapatnak sikerült az 57 percbe éppen elég döngölést, monumentalitást és már-már rádióbarát dallamot belepakolni ahhoz, hogy egy pillanatig se tűnjön izzadtságszagúnak. Az elsőnek bemutatott Sin and the Sentence nyitószám (és címadó) nem tököl sokat, csak azzal elégszik meg, hogy berepessze a plafont esztelen futamaival és idegbeteg, Ozzy Osbourne-ná kokainozott dobverésével (mert hát a pókhálót leszedegetni a sarokból nem elég). A második Beyond oblivion nyitánya az Asking Alexandria The Black és a Slipknot AOV-jának Taigetosz-pozitív szerelemgyermeke, hogy aztán belekezdjen andalító versszakába, kicsúcsosodva egy bizarr csordavokálos-ordibálós átvezetőben. Ami ezután jön, lapot húz húszra: a Beyond oblivion refrénjét egykönnyen nem lehet kiverni a fejből - engem bármikor meg lehet venni többszólamú gitárharmóniákkal, ezért hát nem is nagyon hadakoztam vele. Nincs idő vonogatni a szemöldököket felfelé, hogy "úristen, mi a ménkűt hallottam", ott van a szám többi része, amely (az album artworkjéhez hűen) római kori zúzásorgiát rendez. Ezután bizonyosodjunk meg róla, hogy vérnyomás-szívverés helyén van, gyengébb idegzetűek akár még nyugtatót is bevehetnek, mert Trivium ilyen pusztítást még nem vitt véghez album elején. Már-már feloldozás a sötét, de ragadós Other worlds, először itt lélegezhetünk fel igazán, hörgést is csak a háttérben, fojtottan, színezetként hallhatunk. Ötödikként (nem véletlenül ugrottam át egyet) következik a Betrayer, melyet utolsó single-ként mutattak be, és aminek verzéjéről nekem mindig Kelemen Kabátban örökérvényű slágere, a Nyári dallam ugrik be, de a szám összességében egy üde acsarkodás (tényleg ennyire paradox). Hetedik (megint oka van az átugrásnak) az Endless night maga, ezt a tételt folyamatosan korábbi gyöngédebb számukhoz, a nagy népszerűségnek örvendő Dying in your armshoz hasonlítják, pedig a kettő messze áll egymástól - a közös pont, hogy mindkettő lírai dal. Már amennyire a zs-re hangolt héthúrosok lírai hangot adnak ki magukból, hát nem ez a helyzet, és az Endless night nem nyújt sokkal többet se zeneileg, se szövegileg, mint rengeteg társa, viszont hallatlanul megy előre, lehet menni vele, és bár nem dobok hátast gitárszólóktól, az Endless nightban egy kellemes, nem agyonbonyolított szólót hallhatunk Corey Beaulieu gitáros jóvoltából. Az ezt követő Sever the hand körúti gyrost böffent fel a gyomor poklából, na de milyet - csak úgy koppan tőle a beton. Fenyegető gitárriffjeinél sötétebben szinte csak a Styx folyó áramlik, a Meshuggah Beedje által ihletett középrész erdőirtásra alkalmas. József Attila sem vázolt fel apokaliptikusabb látványt, mikor halomban egymáson heverő hasított fákról írt, olyat büntetnek a srácok, és ezt szó szerint megfejelik egy sátáni dallammal. Az újdonsült dobos, Alex Bent meg olyan elszántsággal tapossa a lábdobokat eközben, mintha Lucifer szarvacskás, lángoló szemű, vasvillát szorongató teremtményserege elől menekülne egyhelyben. Amennyiben a Sever the handet akarják játszani koncerten, akkor ideje jobban odafigyelni, mi is a stabil oldalfekvés, meg szívmasszázs, a "Hálál Fala" után minden bizonnyal sokaknak szüksége lesz rá (ezt nem kívánom, természetesen). Azért nem mindig veszik magukat komolyan Triviuméknál, az ezt követő Beauty in the sorrow mentes minden feszültségtől - és hihetetlenül jól áll neki. Ráadásul olyan gitárszólót tol be (megint), hogy az valami elképesztő, azt hiszem bekerült nem túl népes számú kedvenceim közé. Utolsó előttiként a monumentális darab The Revanchist mesél el egy történetet hét percben. Elsőre azt hittem, rossz lemezt tettem be, mert nagyon emlékeztet a nyitány a Bullet For My Valentine Worthlessére (hiába, mindkét bandát Matt keresztnevű emberke vezet, ezúton is gratulálok a szülőknek a remek névválasztáshoz!), de rögtön le is vetkőzi ezt a párhuzamot, visszafogott dallamokat követ egy hosszú instrumentális rész, amiben hagyják a hangszereiket beszélni. Záró darabként klopfolóval támad ránk a Thrown into the fire, öt percnyi agyba fészkelő dallam - és természetesen, a pácolt-klopfolt hús mellé még a zöldségeket is leaprítják nekünk. A dalok általánosságban vett ötletessége mellett - mindegyiket ki lehet emelni valamiért, nem tűnnek egysíkúnak, mint például a korai Ascendancy - még ami nagyon tetszett, az a felvételek minősége. Mélyre hangolt gitároknál nem árt vigyázni, könnyen "műanyaggá" válhat a hangzás, szerencsére nem a mosógépükbe dugták hangszereiket. Legvégül a szövegekről írnék pár szót - amik olyan Triviumosan nem szólnak semmiről. Félreértés ne essék, nem állítom, hogy üresek lennének, vagy alapvetően hamisak. De Matt Heafy nem egy Bob Dylan - ezt ne is várjuk el tőle -, az Endless night és a The revanchist szövegeit leszámítva hozza az egyszerűt, természetesen Heafy szokásos gazdag szókincsével meghintve, ami tényleg ad egy pluszt a kínosan semmilyen dalocskáknak.

Mi hiányérzet merülhet fel az album kapcsán? Nos, nem véletlenül nem írtam még két dalról, a The heart from your hateről és a The wretchedness insideról. Az előbbi egy identitást vesztett fiatal felnőttre hasonlít repetitív, lebutított dalszerkezetével, kockacukornyi bölcsességével. Az utóbbi meg... Heafy egyedül írta ezt még 2014-ben, egy tervezett másik együttesének, aztán hogy, hogy nem, felvették a lemezre. Míg a The heart from your hate azt vágja az arcodhoz, hogy "hatódj meg", addig a The wretchedness inside a zsigeri pusztításra helyezi a hangsúlyt, "mindegy mi, csak zúzzuk szét" alapon. Nálam ez a két szám az album leggyengébbik pontja. De azért kellenek. Csak ne akarnának a faéknél is egyszerűbbek lenni. És akkor még nem is szóltam Alex Bent dobosról, aki frissen költözött a Trivium-villába. Nem állok be a dicsőítők sorába, a manusz természetesen egy állat, de vesszőparipámmal, a "blast beat"-tel nagyon elszállva bánik (miért is ez a címe a blognak?). A "blast beat" nevű idegbeteg Kalasnyikov-pötyögtetés illik bizonyos esetekhez, de a Trivium új albuma nem tartalmaz ennyi bizonyos esetet. Az egy számra jutó "blast beat"-ek száma meghaladja a napi beviteli értéket. Alex Bent képességei elvitathatatlanok, de nem egy dalnál fedeztem fel azt, hogy túlmisztifikál részeket, és ez ront egy-egy szám összképén - lestem nagyokat. A Trivium kezdeti időben ezért (is) őrizte meg különlegességét az eredeti dobossal, Travis Smith-szel - Smith bevallottan irtózott a "blast beat"-ektől (elvtárs). Ha kettejüket össze akarnám hasonlítani - miért ne akarnám -, egyértelműen Smith vinné a pálmát, mert egyedibb és kreatívabb volt Bentnél (hogy az őt megelőző három másik dobosról ne is beszéljünk, ők is tehetséges bőrkongatók voltak, de a sebesség meg technika nem minden). Persze, a "kis" Alex jófej srác, maradjon még sokáig a kötelékben, de a kevesebb olykor tényleg több, ez csupán egy kósza megjegyzés volt.

Miért mondtam tehát, hogy a Trivium se nem hazudott, se nem mondott igazat? Nem "életük legjobb albuma", de hogy "dallamosabb és keményebb"-e? Igen. Teljes mértékben. Hamvas Béla óta tudjuk, a pokolnak nincsen feneke, így lehet bármilyen mélyre süllyedni is - de a Trivium most tett egy határozott mozdulatot, hogy ne szédüljön át a kút peremén. Egy időre elég is ez. Gratulálhatunk nekik, mert most ezt nagyon odatették, még ha találunk is benne tökéletlenségeket - ma csak úgy szimplán (mindenféle címke meg "iskola" nélküli)  metál zenét játszani jobban nemigen lehet. Aztán majd az utókor eldönti, hogy odatehetjük-e majd a Shogun elé-mögé-mellé. De ezt így kell csinálni, 57 percet megér a gyarló életből. Mert ilyen Triviumot még nem hallottunk., és a The Sin and the Sentence garantáltan a legjobb dolog, ami történhetett az együttes utóbbi szűk évtizedében.

Egy szóban: letaglózó

Nincs varázslás, csak parázslás - Depresszió: Válaszok után

A legnehezebb feladatom a blogot megnyitó cikkek közül ezzel történt. Hogy miért? Mert egyszerűen képtelenség úgy írni a Depresszió névvel ellátott közhelyparádéról, hogy ne legyen bűntudatom ezt a cseppet sem pozitív jelzőt ráaggatni. Így hát az is előfordulhat, hogy ez egy rövid bejegyzés lesz. De - amennyire ez a zenekar is az - legalább őszinte.

Úgy gondoltam, az október huszadika piros betűs ünnep lesz számomra - a Trivium is és a Depresszió is, két kedvencemnek nevezhető együttes ugyanazon a napon hoz ki új lemezt. A Triviumról már olvashattatok is egy véleményt, de ezzel még sokat kellett várnom. Még elkezdeni is nehezebb volt, mint a másikat. Na nem azért, mert a Depresszió muzsikája olyan nehezen emészthető lenne, sőt. Sőt. Szóval jöjjön a Depresszió legújabb csodafegyvere, a Válaszok után.

Egy tizenhét (!!!) éve működő zenekart nehéz frissen tartani, főleg az oly monumentális magyar piacon. A Depressziónak ez például sikerült is tíz évig. Az Amíg tart-Egy életen át-Az ébredés útján mesterhármas - bár nem mintha bármi kiemelkedő volna bennük - telitalálat volt annak idején, annak ellenére, hogy a csúcsra járatták a metálszótár lapozgatását, valamint Sepultura és Slipknot riffek újrahasznosítását. De működött. Mert a Depresszió mélyebb elvek alapján működik, mint a pénz, és jóleső dolog látni, hogy a szövegíró-gitáros-énekes Halász Ferenc tartja magát a dalaiban felvázolt világlátásához. Nem is énekelt hülyeségekről. Szóval, az őszinteség, meg a jó értelemben vett társadalomkritika révén elrúgta a Depressziót a kópia deszkáiról, és személy szerint méltán hívom a már említett három albumot klasszikusnak - vitatkozni lehet, de elvitatni semmiképpen. Ugyanakkor, azt is érzem, az Ébredés útjánnál jobbat már nem fognak csinálni, és a csúcspontjukon már egy évtizede túl vannak. Az ezek után érkező lemezek (Egyensúly, Vízválasztó, A folyamat zajlik) érdekes próbálkozásoknak tekinthetők, és sokakban rengetegszer fordult meg a fejében, hogy ez már nem az a Depresszió. Dehogynem. Éppen ez a baj.

Nem szándékom rosszindulattal telíteni ezen írást, maradjon a jó a végére, szóval kezdjük azzal, ami határozottan negatív az új Válaszok utánnal. Azok a szövegek... mintha már önmaga paródiái lennének, nem beszélve arról, hogy már a kezdetek óta ugyanazok a szófordulatok ismétlődnek, és itt sincsen másképp. Az első, Nincs kivétel szerzemény már megírásában meg szövegében olyan giccses, hogy azt még én sem hittem el, pedig van fantáziám (és mellesleg igaz is maga a tartalma). A Ha te is akarod mintha a Vízválasztó töltelékgyárából érkezett volna. Csak a harmadikra sikerült felkapnom a fejemet, de arról később. Negyedik a Teérted, ami már megint émelyítően nyálas, giccses, közhelyes. Azelőtt is feltűnt, de itt még erősebb a ragrímek egész sorozata, és tudom, kell lennie egy líraibb darabnak is, a Teérted pontosan ezt testesíti meg, de a sokadik kiadott lemez után ez már kiszámítható és hatástalan - mondjuk a videoklipje jópofa. A Sokkal több szövegi mélypontjánál hál' istennek nincsen lejjebb, olyan, mintha Halász Ferenc önmagáról írta volna - valóban, a dalszövegek az ezt megelőző fél tucat albumban is ugyanerről szóltak, és kezdem azt érezni, hogy az a bizonyos "kulcslyukon át szemlélő" nem más, mint maga Halász Ferenc, aki képtelen "kitárni tudata vaskapuját". A Nem a végső egyszerű, felidézhetetlen töltelék, ezen is elég erősen éreztem a Vízválasztót. A legvégső, Ami közös bennünk mintha csak a nagy haver Road Egy család vagyunk (veletek) számára rímelne - természetesen értem az ilyen dalok létjogosultságát, de azért valahol mégiscsak émelyítő az egész számomra. Ezeken kívül, még elmondható, hogy dalok írása tekintetében mondhatni "hozták a kötelezőt", ami, valljuk be, sokadszorra már nem is olyan jó. Ráadásul, Halász Ferenc sem egy aranytorok, de a vége felé már zavaró a károgása - tudom, ez valakinek nem negatívum, de nem véletlenül én írom a blogbejegyzéseket. Szóval ezt a legutolsót, aki szeretné, tegye zárójelbe.

Amiben láttam az ötletet - vagyis nem, az Állom a szavamban, a harmadik tételben nem láttam ötletet, de letaglózó, ahogy megy előre. Nem véletlenül ezzel kezdem a tetszések felsorolását, nekem mindig egy meglepő felismerés, hogy a Depresszió, ha agresszívabb számokat ír, mennyire hengerel, és ez itt is jól működik. A címadó Válaszok után is a remekbe szabottabb tételek közé tartozik, bár kreativitás csíráját itt se keressünk. Pedig a kipenderített sampleres, Pálffy "soda" Miklós után megírt albumon valóban nekiindulhattunk volna egy - Depresszió-mélységben értendő - útkeresésnek, vajon egy több évi alkotói kapcsolat után újra eredeti felállásban hogyan tovább. A Válaszok után (mind az album, mind maga a dal) valójában ezért kihagyott ziccer, vagy csak én vártam sokat. A Szabadabban - a hetedik nóta a tracklisten - talán a lemez legjobbja, egyszerre döngölős és dallamos, de nem sodródik egyik végletbe sem. A kilences Tudom miért megint egy kreatívabb szerzemény, és egy közreműködőt is beletuszkoltak a nova prospectes Besnyő Gabriella személyében. Ha eltekintünk a - nagyon erős témájú, de - bugyuta szövegtől, és attól, hogy ez a duett nagyon túl lett tolva, főleg a vége felé annál a keleties áriázásnál, egészen üdítő. A kése hegye - a már télen bemutatott szám - pedig iszonyatosan jó, és ebben minden kétségtelenül egyesül, ami jót a Depresszióban meg lehet fogni. Még a hozzá készített videó is odaüt. Kár, hogy eddigre már fásulás van, lévén ez az utolsó előtti dal, de mindenképpen felkelti az embert. Örvendetes, hogy a kezdeti lemezek borzalmas hangzása itt se köszön vissza (emlékezzünk csak a Tiszta erőből minden ízében rossz keverésére, az Amíg tart laposságára és az Egy életen át rettenetes gitársoundjára). Bár a Depresszió döngölte már izmosabban a csűrt, itt sem panaszkodhat az erőteljességre és a tisztaságra, ami a felvételeket illeti.

Összegezni mindig kell, itt sem lesz másképp. A Válaszok után után további kérdőjelek maradtak, színtelen-szagtalan lett az egész. Már messziről megcsap a gyár steril szaga (ha a gyárnak van ilyen bűze). Ami eddig is rossz volt, az itt még rosszabb, de ami jó volt, még jobb lett. És legalább a Depresszió őszinte maradt, ami hát... nem mindenkiről mondható el. Mégis, ez a legnagyobb hibája, mert érezhetően az előző évtizedben ragadt ez az egész biznisz. Nagyon jó, hogy nem változtak meg a még kiterjedtebb sikerekért, de egyelőre még én se látom, hogy ez mikor lesz kevés és kell gyökeresen valami frisset kitalálniuk. Mert erre, amit itt hallottam, nem igazán a "friss" jelző ugrik be. Amitől a legnehezebb beszélnem erről a zenekarról, az az, hogy fogalmam sincs, miféle pluszra lenne szükségük, hiszen abba, ami a zenéjükben és szövegükben van, nem igazán lehet belekötni, sőt ők maguk nagyon kedves emberek is (jelentsen ez bármit). Talán az lehet a fő probléma, hogy bár próbálkoznak az újításokkal, nem biztos, hogy az a jó irány, amin haladnak/próbálnak haladni. De e tekintetben - ahogyan írtam is - abszolút tanácstalan vagyok, minden csak egy merő találgatás.

Ha eddig szeretted ezt az együttest, mindenképp hallgasd meg a Válaszok utánt, még az is lehet, tetszeni fog. Ha nem szeretted, ezzel se fogod. Sajnos, nem sajnos, ennyi az, amit el lehet mondani a Depresszió új lemezéről. Meg ami az írás címe (szövegrészlet a címadó refrénjéből).

Egy szóban: felemás

Nem ölt testet - Anchorless Bodies: Testet ölt

Határozottan ujjongok, ha azt a tényt juttatom a saját eszembe (csak mert én még ezt is megtehetem), hogy a hardcore műfaja megragadt az underground körökben. Meg úgy - pár kivétellel - az egész "nehézfém" műfaj. Lehetne boncolgatni, de úgyis az jönne ki, hogy minden ott van jól, az őt megillető helyen. Leegyszerűsítve, most következő zenei produktumunk, a miskolci Anchorless Bodies zenekar új lemeze (mert hát fizikailag is testet ölt, hehe) is ezt a már-már cáfolhatatlan tényt igazolja. De mielőtt rátérnénk - bizonyos okok miatt igen rövid - ismertetőnkre, egy gyors bevezetőt hadd engedjek meg, amely szúrja az oldalamat, és nem csak az elkövetkezendőkre igaz.

Amilyen határozottsággal ujjongok, úgy képes is vagyok a fejemet csóválni a mesterkélt dalszövegeken. Meg verseken is, de mindegy. Az meg pláne rossz, ha dalszövegek önálló versekként próbálnak működni, és még jobban tetézi a bajt, ha ezek az irodalmi darabok túlírtak, netán annyira förtelmesek, hogy az "egy nagy projekciós felület" dicső jelzőjét leszámítva más nem jut eszünkbe róla. Miért? Egyrészt, két véglet van: a már ezen a blogon tárgyalt Köteles Leander-féle semmitmondás, meg a "nagyon-akarok-valamit-mondani-de-közben-semmit-sem-mondok" semmitmondás. Amikor úgy igyekszik sulykolni belénk az üzenetet a derék fűzfapoéta, hogy az elkápráztató szóvirágok koherenciája a számegyenesen inkább a nullához áll közelebb, de mindenképpen lefelé kell kerekíteni. Másrészt, és ez az előzőből következik, az esztétikában elveszik a tartalom, üres, akár az óvoda középsőcsoportjának uzsonnájaként felszolgált menzás ízes bukta. Amikor a dalszövegeket akár egy avantgárd versgenerátor is összeröffenthette volna. Nincs tudomásom arról, e kettő eset mikor találkozik, sokszor megesik-e, hogy mindkét feltétel teljesül, de az biztos, hogy a miskolci brigád Testet öltjében egyesülnek ezek a nem túl biztató szempontok.

Minden igyekezetem ellenére - sőt még vártam elég sok hetet is ennek a cikknek a megírásával -, nem sikerült semmi értelmet találnom ebben az egészben. Néztem a szövegeket, olvastam interjút is a szerző úriemberrel (nem működik a linkelő funkció, de amúgy itt lenne a hivatkozás rá), de semmi. Tényleg semmi. Ritka az az eset, amikor sem dalszövegként, sem önálló versként sem állja meg a helyét néhány összedobált szófordulat, de hát ez a helyzet. A Testet öltnél azt érzem - amit az interjú még meg is erősít -, hogy az egész album egy projekciós felület. Mindenki azt képzeli bele, amit gondol. Mondanom sem kell, ez mennyire szélsőséges. Persze, legyen meg a vetítővászon, de az már túlzás, hogy mi magunk, művészek nem pakolunk rá némi tartalmat. Szóval ez dióhéjban az Anchorless Bodies új albuma, de nem is én lennék, ha most vége lenne, szóval nézzük dalokra lebontva ezt a "valamit". Ebben segítségre lesz a fentebb hivatkozott interjú Pap Mártonnal, a dalszövegíró-énekessel, remélem nem bánja - ha mégis, az Alapító Okiratban foglaltakból választhat egy leszámolási fajtát. Máskülönben, évek elemző munkája lenne szükséges ehhez a katyvaszhoz, hogy értelmezzük.

Kezdjük a jó dalokkal, meg hogy azok miért is erősek. Például a második tétel, az Illat című. Az egész szám sugall egy reménytelen hangulatot, ami rímel a szövegvilágra - ha már maga a szövegnek a sorai kínosan rímelnek. A vágyódásról szóló dal egészen korrektre sikerült ezáltal, és még az értelmetlen szóvirágok sincsenek túlzásba véve. Az ezt követő Keserűség is egy igen kerek szám, hatalmasat döngöl. Az ötös Zátony bődületes iramban kezd, aztán lassít csak le, de sikerült felállítani az egyensúlyt, ami miatt még éppen nem érződik szétszabdaltnak a dal. Olyannyira felülmúlja a hangszeres szekció szegény Mártont, hogy a szintaxisában, prozódiájában egyaránt hibás, kínrímmel tűzdelt szövegről elterelődik a figyelem. A Feléd szomjazó laza felütése üdítő színfolt, eztán már csak a Visszajáró idő csordavokáljánál lehet felpillantani. A záró - és egyben címadó - Testet ölt meglepően erős szerzemény, természetesen itt sem a szöveg miatt. Pap Márton szerint a végén hallható egyfajta a katarzis, mely kijelentésen csak nevetgélni tudtam, mert hát ne ő döntse már el, én mikor, mitől érezzek érzelmi megtisztulást. De be kellett látnom, az ígért katarzis eljött, a Testet ölt remekül építkezik torzítatlan örvénylésével, hogy egy nagy ordibálásban csúcsosodjon ki. Meg is ragadnám az alkalmat, hogy magasztaljam a zenészeket Pap mögött, éppen annyira simulnak bele az összképbe, amennyire kell, feszesen játszanak, és bár nem érzek kiugró egyéni teljesítményt egyiküknél sem, mégis, ez az összhangban hömpölygő zene az, ami enged odafigyelni is egy-egy jól eltalált dallamra vagy dobütésre. Hála az égnek, a dobos nem viszi túlzásba vesszőparipámat, a blast beatet sem, annak ellenére, hogy pár helyen csak lestem, miért ezt üti. Bár ez már nem a zenéhez kapcsolódik, de maga az albumborító (amely leginkább a Deftones Gorejának borítóját juttatja eszembe) is szépre sikeredett, de ez még tényleg nem minden, hiszen a fizikai formátum, egy limitált, ötven darabos széria bakelitlemezből, húsz oldalas könyvecskéből és CD-formátumból áll, amit egy vászondobozba csomagoltak. Figyeltek a körítésre, nem állítom, hogy nem, de felmerül a kérdés, vajon ezzel akarják elfedni a zenéjük minőségét? Nem leszek rosszindulatú, jómagam még fontolgattam is, beszerezzem-e, mert jópofa dolognak tartom az ilyen kiadványokat (meg ők is).

Természetesen nem mehetünk el a negatív oldal mellett. Magam sem tudom, hogyan sikerült ennyi minden jót írnom a Testet öltről, meglehet, az okot ott kell keresni, hogy december hatodikán írtam ezt a bejegyzést, hozott némi jóindulatot a derék Joulupukki. Azt is említettem még a cikk elején, hogy ez rövid ismertető lesz. Nem is szaporítom hát túl sokat a szót, a Testet ölt azért nem működik, mert érthetetlen - én elhiszem Pap Mártonnak, hogy jobban tudja kifejezni magát anyanyelvén, mint angolul (ahogyan azt korábban csinálta is), de ez esetben nem az a kérdés, hogy ilyen gondolatai vannak, hanem az, hogy miért nem adott a tudatmódosító szereiből nekünk is? Mert akár hisszük, akár nem, ilyen sületlenségeket nem egy pohár acélvárosi csapvíz után írnak. Lehet, hogy elrejtőzött valami a szövegek koncepciója mögött - rajongok a konceptalbumokért, ez is az -, mi több, Pap Márton egyes szám harmadik személyben hörög valamiről, amit nem nevez meg, de nem ártana, ha a sorokból kiderülne, mi is az a valami. Kevés a kapaszkodó, annál több a projekciós felület, egy vászon, amire vetítsük csak rá a magunkét. Ha ez így van, akkor a Testet ölt nem több szemfényvesztésnél. És ha már a hörgésnél tartunk: én nem tudom, a magyar hardcore szcéna énekesei milyen technikát (nem) használnak, de sokuknál borítékolható, hogy előbb-utóbb kettős gyilkosságot követnek el: először a hallgatóság fülei, majd a hangszalagjaik lesznek az áldozatok. Pap Márton esetében sincs ez másképpen. De ez természetesen nem csak rá igaz.

Nem látom értelmét tovább nyújtani ezt a bejegyzést, nem rétestészta ez. Összegzésként, a miskolci Anchorless Bodies egy sötét hangulatú, kiváló hangszeres teljesítménnyel fűszerezett, mégis csapnivaló konceptalbumhoz hasonló képződményt tett le az asztalra. Óvakodnék a szentenciáktól, mindenesetre, ha bármit is üzennék ezeknek a fess fiatalembereknek (főleg Pap Mártonnak), az az lenne, hogy a kevesebb több, nem kell költőt játszani, ha nem megy. Azért fájdalmas a dalszövegeken szörnyülködni, mert igazán ígéretes együttesről van szó. Mindenesetre, én várom, mit alakítanak a jövőben, reméljük, a legközelebbi cikk már a letaglózó albumukról fog szólni, mert akárhogy nézem, a mostaninál az a valami mégsem ölt testet.

Egy szóban: túlírt