Őrültek a nappalimban - Pink Floyd: The Dark Side of the Moon

Jó szokásomhoz hűen ismét nem tartom be a határidőket, pedig erről illene. Nem is azért, mert különösebben fontos egy nevenincs bloggernek határidőre dolgoznia, hanem mert a ma következő alany bőven megérdemli. Huszonnegyedikére terveztem ezt a posztot, de egy sörözés azért nagyobb hajtóerő, mint otthon görnyedni bizonyos irományok felett.

Miért is? Mert egy korszakalkotó együttes korszakalkotó zenei produktumot alkotott. Ami minden ízében alkotás. Mestermunka. Az elkövetkező bejegyzések - tényleg folyamatban van az elkészítése a cikknek - egyikében még taglalni is fogom, de a lényeg a lényeg: véleményem szerint a Pink Floyd akkor játszott a legjobban, mikor csapatként működött, és ez itt csapódik a ki a legjobban. Ha csak egy bizonyítékot kellene felmutatnom az érvelésem alátámasztásához, hát a The Dark Side of the Moon lenne az. Arról is szó fog esni, miért szeretem a Roger Waters basszusgitáros-David Gilmour gitáros összehasonlításban (mert ez népszerű összevetési alap) az utóbbit. Meg úgy az egész zenekart, mint olyat. 1973 március 24-én olyan  hangjegyek összességével rukkolt elő a brit tömörülés, mely minden ízében időtálló. A Blast Beat Blog felületén belül hosszú távon egy Személyes 20 kedvenc lemez lista ismertetése fog megtörténni, és ez tökéletes kezdésnek.

Jómagam nem tartozom a '70-es évek zenei palettájának kedvelői vagy szakértői közé, még úgy sem érzem magam kifejezetten "alternatív" zenei ízlésűnek (lásd e blog címe). Mindenesetre, jó látni/hallani, hogy azért vannak olyan progresszív és alternatív zenekarok által kiadott lemezek, mely kivételekként erősítik az általam felállított szabályt. A The Dark Side of the Moon teljes mértékben ilyen. Nagyszerűen egyensúlyozik a slágeresen könnyed dallamok és jelentőségteljes, értelemmel telített szöveggel ellátott kompozíciók között. Meglehet, nem vagyok nagy szakértője sem ennek a korszaknak, sem ennek a műfajnak beható ismerője, de a korabeli és mai az osztatlan siker elmond valamit erről a lemezről. Mivel ez egy lista első bejegyzése - bár a március 24-i negyvenötödik évforduló miatt az elsőnek leszállított írás a listáról, rangsort tekintve messze nem a 20. helyezett -, és minden esetben el fogom mondani, mi az, ami inspirált az adott albummal kapcsolatban, itt is megemlíteném, mit adott nekem konkrétan ez az anyag. Nagyszerű, hogy a Pink Floyd annak idején - és szinte mindig - konceptalbumokban, témákban gondolkozott. Ez ugyanúgy igaz az ezt követő Wish you were herere, mint az Animalsre vagy a legismertebb The Wallra. Ami számomra kiemeli a The Dark Side of the Moont a többi Pink Floyd munka közül, az az, hogy ez nagyon újszerű alkotás. Az első az együttes aranykorszakából. Ha még ez nem lenne elég, példa a konceptalbumokra is, úgy egységes, hogy ezt a bizonyos egységet csak laza kapocs tartja össze, mégis lélegzik. Jóllehet, nem a technikás megfejtések albuma, de kétségtelen, hogy struktúráját tekintve bőven tartogat izgalmas pillanatokat. A legjobb, hogy nem szükséges zeneértőnek lenni ahhoz, hogy élvezni tudjuk. Ha konceptalbumot írnék, a tökéletes lemez pontosan ilyen lenne. És ha már a kényes összevetésnél tartunk, a The Wallt részemről azért tartom silányabbnak ennél, mert az az ösztönös zseni iskolapéldája, nem az összehangolt munkáé. Pedzegethetjük, melyik miért jó, de egyrészt ízlés kérdése, másrészt, a The Wall unalomba fullad Roger Waters egója mögött, míg a The Dark Side of the Moon pont a zenekar többi tagjának kreativitása által bedobott nagy pillanatok által lesz sokkal izgalmasabb. Kulturális hatása miatt az első említett album a népszerűbb, és ezt minden elismeréssel írom, de az utóbbi - nálam legalábbis - köröket ver rá. A The Wallt én is csak addig szerettem, míg meg nem ismertem a The Dark Side of the Moont.

A lemez négy évvel az eredeti dalszerző-gitáros Syd Barrett drogproblémái miatt történő kilépése után íródott. A Pink Floyd évekig kereste saját hangját ezután - az akkor újdonsült David Gilmour gitárossal -, és itt sikerült megtalálni azt a stílust, mely meghatározta az elkövetkezendő tíz évüket. Az album témáját a Syd Barrett-téma nagyban megihlette, a The Dark Side of the Moon a megőrülés témáját járja körül. Innentől kezdve nem is olyan könnyű megfogni, miért vált oly népszerűvé ez a lemez, hogy minden idők második legeladottabb albuma legyen szerény körülbelül 45 millió eladott példányszámával. Az őrület nem könnyű téma. Mégis, ami kiemeli a lemezt a többi közül, az a - csakis ismételni tudom magamat - példátlan összhang, amit a Pink Floyd tagjai leszállítottak. Waters zseniális szövegei - ekkor még kontrollálható volt Oroszországnyi egója -, Gilmour szólói, Richard Wright billentyűs kompozíciói legendássá teszik az egészet. És ekkoriban a grandiózus koncertjeik is hozzájárultak a sikerhez, bár ezt szigorúan zárójelben jegyzem meg. Nem szándékozom végigmenni daltól dalig az albumon, mert az olyan számok, mint a Money vagy a Time elsőre felismerhető melódiák, még ma is. És akkor még nem is említettük a viszonylag ismeretlenebb tételeket, mint az On the run vagy az Any colour you like, amik nem hogy önállóan, de a szerves egész szempontjából is megállják a helyüket. A The great gig in the sky című szerzemény tökéletes példája annak, amiről nemrég írtam, hogy a zenekar tagjai egyedül leszállítják a nagy pillanatokat - ezt a számot Wright egyedül írta, és olyan helyre időzítették az albumon, hogy ne akassza meg a lemezt. De ott az Us and them is, ami még akkor is pazar dal, ha arra gondolok, hogy az általam semennyire sem kedvelt Waters szörnyszülöttje. A The Dark Side of the Moon egy élő, lélegző dolog, amit a tagok zsenije tesz egyedivé. A lemez olyan szempontból is úttörő, hogy addig nagyon újszerű módszerekkel kísérleteztek. Több helyütt bevágott monológok hallhatóak az együttes körül dolgozók jóvoltából őrületről, halálról és erőszakról. De a Speak to me/Breathe (in the air) "szívdobogós", a Time "órakattogós" és a Money "pénzcsörgős" bevezetői is megemlítendőek, ezek mind roppant újítónak hatottak '73-ban. Magam részéről fontosnak tartom még megemlíteni David Gilmour gitáros teljesítményét is ezen az albumon. Nem mintha széjjeljátszaná a dolgokat, de sokkal szimpatikusabb a stílusa, mint a "kapdosós" virtuózoké. Elég csak a Timera gondolni, amiben rázendít - szerintem - valaha volt legfrenetikusabb szólójára, és megértjük, hogy a hangok íze sokkal fontosabb, mint a másodpercek törtrésze alatt megszólaltatott hangok száma. Viszolygok a gitárszólóktól, mert többnyire senki sem tud jókat írni, de ez a kedvencem a közül a kevés közül, amit még nem fogadok lemondó fejcsóválással. Igazi kompozíció, ami két és fél percben körülírja az egész lemezt is; szívdobbanástól szívdobbanásig a The Dark Side of the Moon egy nem igazán hosszú, de annál kerekebb mű. A rajta szereplő tíz szám egytől egyig mesterdarab. Egyetlen nagy motívumra felfűzött dalcsokor, katartikus dalszövegekkel megtámogatva. Nem könnyű téma az őrületről írni, de ilyen könnyedén beszélni róla ritka dolog.

Hogy ne szaporítsam feleslegesen a szót, a The Dark Side of the Moon kivételes dolog. Nem lesz még egy ilyen lemez, de nem is kell, hogy legyen. Hogy elejét vegyem a burjánzó tömjénezésemnek, inkább elmondom, miért érdemes meghallgatni, legalább egyszer - és ezzel még nem mondtam el, hogy "beérősebb" anyag minden könnyedsége ellenére, mint ahogyan az gondolható lenne. Szóval, igazi dobhártyát simogató érzés hallani minden idők egyik legnagyobb együttesét ereje teljében. Másrészt, ha a "jó hallgatni" filozófia elvét vallod, megtalálod a számításod, de ha szeretsz mögé nézni egy-egy strófának, dallamnak, akkor is a te albumod. De ha odavagy a kiemelkedő egyéni teljesítmények és zenekari összhang tökéletes harmóniájáért, akkor még inkább ez a te albumod. Végül - és ami a legfontosabb -, a The Dark Side of the Moon zenei mérföldkő, nem állítom, hogy kötelező ismerni, de melegen ajánlott. Nem véletlenül. Tessék szaladni a lemezboltba/letölteni/Spotifyra/tetszőleges felületre.