A legédesebb bűn és a hálás ítélet - Trivium: The Sin and the Sentence

Bajban vagyok a Triviummal. Mint még sokan mások is. Hozzá kell tenni, joggal. Első, 2003-ban megjelentetett Ember to Inferno című albumukat követően sok szennyvíz lefolyt a csatornafedelek alatt, és voltak ők már minden: az új Metallica (???), egy helyben toporgó oszoljanakmárfel együttes, sellout-banda, tucat, kópia. Nem leszek álszent: én imádom a Triviumot, és nem feltétlenül azért, mert feltaláltak volna bármilyen viaszt, ami még spanyol is. Tény és való, hogy a floridai négyesfogat (és "triumvirátus" a nevük, miért nem hárman vannak akkor?) releváns kritikákat kapott amiatt, hogy több év alatt nem sikerült olyan "igazi" hangot megtalálni. Vizsgáljuk meg ezt egy kicsit mélyebben: 2005-ös, Ascendancy című lemezük, mely erősen melodic metalcore "iskolás" darab volt, hatalmas sikert aratott - tisztáznám, ez a korong messze nem a kedvencem a rajta szereplő dalok homogenitása miatt. Külön-külön brutálisan erősek a számok, de egyben meghallgatva a 12 tételt, már korántsem így áll a helyzet: a monumentális záró darabra már teljes unalomba fullad az egész, hiszen gyakorlatilag mindegyik dal ugyanazokra a figurákra épül, és ezekre még rá is játszik a 12 egyforma dalszerkezet is. Tény és való, a közönség jelentős többségének az Ascendancy a kedvence, csak én vagyok ennyire árral szembeni ember (szeretek veszélyesen élni, na). 2005-ben joggal várhatták el, hogy a Trivium nagyra nőhet, erre egy évre rá kihoztak egy - The Crusade címre keresztelt - teljesen más anyagot: ez meg már inkább a Metallica, Slayer, Megadeth és Anthrax nevével fémjelezett thrash metálra hasonlított, mint a "dallamos metalcore" műfajra (hideg kiráz ezektől a kifejezésektől, de komolyan). Nem kis köpködést váltott ki, hogy a frontember, olybá tűnt, megtanult énekelni is, nem csak iszonyú hamisan dalolászni valamit, hogy aztán átmenjen olyan üvöltésekbe a hangja, amit legutoljára spanyol kínzóeszközök szerencsétlen áldozataitól hallhattunk. A lényeg az, hogy a "tősgyökeres" rajongótábor felhördült, csak mert jobban hasonlított a hangja James Hetfieldéhez, mint egy vágásra váró disznóéhoz, na meg magáról a zenei oldalról se feledkezzünk meg, szokás a The Crusade albumot a "legjobb Metallica-dalok gyűjtőhelyének" is nevezni, így már egyértelműek a hatások is. A banda renoméját a 2008-as Shogun sem tudta teljesen helyreállítani, pedig az - véleményem szerint - egy kiemelkedő lemez, nem csak az ő viszonylatukban. Ha lehet kombinálni a legjobb dolgokat, ami a Triviummal történhettek, na arra jó példa a Shogun. Természetesen most nem is térnék ki bővebben erre az albumra, lehet, egyszer megteszem. Ezt követően 2011 után kétévente újabb sorlemezek megjelentetésére került sor, nem túl nagy sikerrel. Ennek a történelmi kitekintőnek itt a lényege: a 2011-es In Waves, a 2013-as Vengeance Falls és a 2015-ös Silence in the Snow három különböző Triviumot mutat meg, nem beszélhetünk egyforma lemezekről. Egyesek szerint a stílusok váltakoztatása (az In Waves amolyan mindenegyben, a Vengeance Falls power metál, a Silence in the Snow mézédes dallamok koncepcióban készült) együtteseknél az ötlettelenséget, toporgást és mérlegen való kimérést jelenti. Lehet egyetérteni, vagy nem egyetérteni - én az utóbbiak közé tartozom. Nem gondolom, hogy szükséges megmaradni egy formulánál, a zenész változik az idők során, ráadásul ugyanolyan zenét játszani előbb-utóbb kifulladáshoz vezet. Kell, hogy valami frissen tartsa a bizniszt. És ez nem lehet az, hogy "megmaradunk a gyökereknél". Még mindig jobb, ha nem hallasz valakitől két egyforma albumot. Ez elárul valamit a zenészről is, elvégre művészként fontos, hogy feszegessünk bizonyos határokat, keressük az újat, és nem csőlátású úthengerként robogjunk előre, mert hát a "rajongóknak úgyis mindegy, kajálni fogják". A Trivium egy ilyen zenekar. Nem találnak fel újat, de amit már egyszer megalkottak mások, azt olyan tehetséggel és saját ízzel formálják a maguk képére, hoznak ki belőle a legtöbbnél is kicsit többet, hogy az - bár lehet, hogy nem mérföldkő - pofátlanul szórakoztató. De tényleg. Nem hittem volna, hogy egyszer ilyet leírok. Mindenesetre, a Trivium a folyamatos újításokkal, stílusokkal és kísérletezgetésekkel gyakorlatilag elásta magát valahová jó mélyre, ahol nem csupán föld, de megannyi rájuk zúdított fekália, sav és előváladék található. Megérdemelték? Rajongóként nem hiszem, de ha arra gondolok, a Linkin Park és más együttesek is mit kaptak stílusváltásaik miatt, és mennyire nem tudott felháborítani, azt hiszem, laikusként is azt mondanám, hogy nem szolgáltak rá. Itt ez a négy tehetséges zenész Orlandóból, akik 2017. október 20-án rázúdították a nagyvilágra új szörnyszülöttjüket, a The Sin and the Sentence-t. Feltámadtak?

Nem hiszem. Olyan egyszerű csak úgy kinyitni a koporsót, és átrágni magad hat láb mély szennyes rögön? Egyáltalán nem. A Triviumnak az új albumával sem sikerült - és nem is fog. Fogalmam sincs, ez mennyire érdekli őket. Túl az előzetes "a dallamos részek dallamosabbak, a kemények keményebbek" nyilatkozatokon, meg a kihagyhatatlan "életünk legjobb albuma" promódumán, azért lássunk át rajtuk: nem hazudtak, de igazat sem mondtak. A fanyalgók fanyalogni fognak, a rajongók meg rajongani, megy minden úgy, ahogyan eddig is. Jómagam sem bocsátkozom teljes mértékben objektív vélemény megformálására, hiszen fanatikus vagyok. Hagyjuk kint a zajos, rosszindulatú külvilágot, a marketing-bullshitet, meg azt, hol áll most a Trivium a metálszíntéren, és hogy hol nem áll - függetlenül attól, hogy ítélkezünk erről az ellentmondásos együttesről, a The Sin and the Sentence egy végeredményben lehengerlő album. Nem erre számítottam - és más sem gondolta volna, hogy ilyet letesznek egy felemásan csúfos Silence in the Snow után.

Szögezzük le, szerintem a fent említett előző lemez nem azért csúfos, mert elkészítették saját Fekete Lemezüket (ami a borító miatt tulajdonképpen inkább fehér), vagy mert a frontember Matt Heafy nem kajabált, mint valami ördögtől űzött Zrínyi-gyilkos varacskos disznó. Azért volt csúfos, mert az - egyébként nagyon jó - énektémák nem passzoltak a néhol zsigeri héthúros daráláshoz. Utólag meghallgatva nem egy borzasztó album, de okoz némi disszonanciát, hogy egyszerre akar ledózerolni meg ablak alatt szerenádot adni, ráadásul emberek sötét problémáiról (igen, ennyire nem illik össze az egész, ahogyan a három tagmondat). Erre az eredeti dobos kiszállását követő három (!!!) ütőscsere is rátesz egy lapáttal. Masszív, több bekezdésből álló kezdésünk tehát itt csúcsosodik ki: a Trivium majd' tízéves ellentmondás-tömkelege és kálváriája elért arra a pontra, hogy (Matt Heafyt, az énekes-gitárost idézve) "vagy alkotsz, vagy abbahagyod". Kellett egy minden ízében mestermű a Triviumnak. El is érkezett, most már viszont tényleg.

Kezdjük azzal, ami tetszett. Elsőként, hogy sokan legnagyobb művükhöz, a Shogunhoz hasonlítják a 2017-es albumot, én viszont inkább érzem rajta a 2015-ös Sielence in the Snow-t, mint az előbbit. Ez leginkább a hangzásban és az énekes Heafy hangjában nyilvánul meg. Ez persze nem baj, Trivium album talán sosem volt még ennyire fogós és letaglózó egyszerre. A csapatnak sikerült az 57 percbe éppen elég döngölést, monumentalitást és már-már rádióbarát dallamot belepakolni ahhoz, hogy egy pillanatig se tűnjön izzadtságszagúnak. Az elsőnek bemutatott Sin and the Sentence nyitószám (és címadó) nem tököl sokat, csak azzal elégszik meg, hogy berepessze a plafont esztelen futamaival és idegbeteg, Ozzy Osbourne-ná kokainozott dobverésével (mert hát a pókhálót leszedegetni a sarokból nem elég). A második Beyond oblivion nyitánya az Asking Alexandria The Black és a Slipknot AOV-jának Taigetosz-pozitív szerelemgyermeke, hogy aztán belekezdjen andalító versszakába, kicsúcsosodva egy bizarr csordavokálos-ordibálós átvezetőben. Ami ezután jön, lapot húz húszra: a Beyond oblivion refrénjét egykönnyen nem lehet kiverni a fejből - engem bármikor meg lehet venni többszólamú gitárharmóniákkal, ezért hát nem is nagyon hadakoztam vele. Nincs idő vonogatni a szemöldököket felfelé, hogy "úristen, mi a ménkűt hallottam", ott van a szám többi része, amely (az album artworkjéhez hűen) római kori zúzásorgiát rendez. Ezután bizonyosodjunk meg róla, hogy vérnyomás-szívverés helyén van, gyengébb idegzetűek akár még nyugtatót is bevehetnek, mert Trivium ilyen pusztítást még nem vitt véghez album elején. Már-már feloldozás a sötét, de ragadós Other worlds, először itt lélegezhetünk fel igazán, hörgést is csak a háttérben, fojtottan, színezetként hallhatunk. Ötödikként (nem véletlenül ugrottam át egyet) következik a Betrayer, melyet utolsó single-ként mutattak be, és aminek verzéjéről nekem mindig Kelemen Kabátban örökérvényű slágere, a Nyári dallam ugrik be, de a szám összességében egy üde acsarkodás (tényleg ennyire paradox). Hetedik (megint oka van az átugrásnak) az Endless night maga, ezt a tételt folyamatosan korábbi gyöngédebb számukhoz, a nagy népszerűségnek örvendő Dying in your armshoz hasonlítják, pedig a kettő messze áll egymástól - a közös pont, hogy mindkettő lírai dal. Már amennyire a zs-re hangolt héthúrosok lírai hangot adnak ki magukból, hát nem ez a helyzet, és az Endless night nem nyújt sokkal többet se zeneileg, se szövegileg, mint rengeteg társa, viszont hallatlanul megy előre, lehet menni vele, és bár nem dobok hátast gitárszólóktól, az Endless nightban egy kellemes, nem agyonbonyolított szólót hallhatunk Corey Beaulieu gitáros jóvoltából. Az ezt követő Sever the hand körúti gyrost böffent fel a gyomor poklából, na de milyet - csak úgy koppan tőle a beton. Fenyegető gitárriffjeinél sötétebben szinte csak a Styx folyó áramlik, a Meshuggah Beedje által ihletett középrész erdőirtásra alkalmas. József Attila sem vázolt fel apokaliptikusabb látványt, mikor halomban egymáson heverő hasított fákról írt, olyat büntetnek a srácok, és ezt szó szerint megfejelik egy sátáni dallammal. Az újdonsült dobos, Alex Bent meg olyan elszántsággal tapossa a lábdobokat eközben, mintha Lucifer szarvacskás, lángoló szemű, vasvillát szorongató teremtményserege elől menekülne egyhelyben. Amennyiben a Sever the handet akarják játszani koncerten, akkor ideje jobban odafigyelni, mi is a stabil oldalfekvés, meg szívmasszázs, a "Hálál Fala" után minden bizonnyal sokaknak szüksége lesz rá (ezt nem kívánom, természetesen). Azért nem mindig veszik magukat komolyan Triviuméknál, az ezt követő Beauty in the sorrow mentes minden feszültségtől - és hihetetlenül jól áll neki. Ráadásul olyan gitárszólót tol be (megint), hogy az valami elképesztő, azt hiszem bekerült nem túl népes számú kedvenceim közé. Utolsó előttiként a monumentális darab The Revanchist mesél el egy történetet hét percben. Elsőre azt hittem, rossz lemezt tettem be, mert nagyon emlékeztet a nyitány a Bullet For My Valentine Worthlessére (hiába, mindkét bandát Matt keresztnevű emberke vezet, ezúton is gratulálok a szülőknek a remek névválasztáshoz!), de rögtön le is vetkőzi ezt a párhuzamot, visszafogott dallamokat követ egy hosszú instrumentális rész, amiben hagyják a hangszereiket beszélni. Záró darabként klopfolóval támad ránk a Thrown into the fire, öt percnyi agyba fészkelő dallam - és természetesen, a pácolt-klopfolt hús mellé még a zöldségeket is leaprítják nekünk. A dalok általánosságban vett ötletessége mellett - mindegyiket ki lehet emelni valamiért, nem tűnnek egysíkúnak, mint például a korai Ascendancy - még ami nagyon tetszett, az a felvételek minősége. Mélyre hangolt gitároknál nem árt vigyázni, könnyen "műanyaggá" válhat a hangzás, szerencsére nem a mosógépükbe dugták hangszereiket. Legvégül a szövegekről írnék pár szót - amik olyan Triviumosan nem szólnak semmiről. Félreértés ne essék, nem állítom, hogy üresek lennének, vagy alapvetően hamisak. De Matt Heafy nem egy Bob Dylan - ezt ne is várjuk el tőle -, az Endless night és a The revanchist szövegeit leszámítva hozza az egyszerűt, természetesen Heafy szokásos gazdag szókincsével meghintve, ami tényleg ad egy pluszt a kínosan semmilyen dalocskáknak.

Mi hiányérzet merülhet fel az album kapcsán? Nos, nem véletlenül nem írtam még két dalról, a The heart from your hateről és a The wretchedness insideról. Az előbbi egy identitást vesztett fiatal felnőttre hasonlít repetitív, lebutított dalszerkezetével, kockacukornyi bölcsességével. Az utóbbi meg... Heafy egyedül írta ezt még 2014-ben, egy tervezett másik együttesének, aztán hogy, hogy nem, felvették a lemezre. Míg a The heart from your hate azt vágja az arcodhoz, hogy "hatódj meg", addig a The wretchedness inside a zsigeri pusztításra helyezi a hangsúlyt, "mindegy mi, csak zúzzuk szét" alapon. Nálam ez a két szám az album leggyengébbik pontja. De azért kellenek. Csak ne akarnának a faéknél is egyszerűbbek lenni. És akkor még nem is szóltam Alex Bent dobosról, aki frissen költözött a Trivium-villába. Nem állok be a dicsőítők sorába, a manusz természetesen egy állat, de vesszőparipámmal, a "blast beat"-tel nagyon elszállva bánik (miért is ez a címe a blognak?). A "blast beat" nevű idegbeteg Kalasnyikov-pötyögtetés illik bizonyos esetekhez, de a Trivium új albuma nem tartalmaz ennyi bizonyos esetet. Az egy számra jutó "blast beat"-ek száma meghaladja a napi beviteli értéket. Alex Bent képességei elvitathatatlanok, de nem egy dalnál fedeztem fel azt, hogy túlmisztifikál részeket, és ez ront egy-egy szám összképén - lestem nagyokat. A Trivium kezdeti időben ezért (is) őrizte meg különlegességét az eredeti dobossal, Travis Smith-szel - Smith bevallottan irtózott a "blast beat"-ektől (elvtárs). Ha kettejüket össze akarnám hasonlítani - miért ne akarnám -, egyértelműen Smith vinné a pálmát, mert egyedibb és kreatívabb volt Bentnél (hogy az őt megelőző három másik dobosról ne is beszéljünk, ők is tehetséges bőrkongatók voltak, de a sebesség meg technika nem minden). Persze, a "kis" Alex jófej srác, maradjon még sokáig a kötelékben, de a kevesebb olykor tényleg több, ez csupán egy kósza megjegyzés volt.

Miért mondtam tehát, hogy a Trivium se nem hazudott, se nem mondott igazat? Nem "életük legjobb albuma", de hogy "dallamosabb és keményebb"-e? Igen. Teljes mértékben. Hamvas Béla óta tudjuk, a pokolnak nincsen feneke, így lehet bármilyen mélyre süllyedni is - de a Trivium most tett egy határozott mozdulatot, hogy ne szédüljön át a kút peremén. Egy időre elég is ez. Gratulálhatunk nekik, mert most ezt nagyon odatették, még ha találunk is benne tökéletlenségeket - ma csak úgy szimplán (mindenféle címke meg "iskola" nélküli)  metál zenét játszani jobban nemigen lehet. Aztán majd az utókor eldönti, hogy odatehetjük-e majd a Shogun elé-mögé-mellé. De ezt így kell csinálni, 57 percet megér a gyarló életből. Mert ilyen Triviumot még nem hallottunk., és a The Sin and the Sentence garantáltan a legjobb dolog, ami történhetett az együttes utóbbi szűk évtizedében.

Egy szóban: letaglózó