Nem ölt testet - Anchorless Bodies: Testet ölt

Határozottan ujjongok, ha azt a tényt juttatom a saját eszembe (csak mert én még ezt is megtehetem), hogy a hardcore műfaja megragadt az underground körökben. Meg úgy - pár kivétellel - az egész "nehézfém" műfaj. Lehetne boncolgatni, de úgyis az jönne ki, hogy minden ott van jól, az őt megillető helyen. Leegyszerűsítve, most következő zenei produktumunk, a miskolci Anchorless Bodies zenekar új lemeze (mert hát fizikailag is testet ölt, hehe) is ezt a már-már cáfolhatatlan tényt igazolja. De mielőtt rátérnénk - bizonyos okok miatt igen rövid - ismertetőnkre, egy gyors bevezetőt hadd engedjek meg, amely szúrja az oldalamat, és nem csak az elkövetkezendőkre igaz.

Amilyen határozottsággal ujjongok, úgy képes is vagyok a fejemet csóválni a mesterkélt dalszövegeken. Meg verseken is, de mindegy. Az meg pláne rossz, ha dalszövegek önálló versekként próbálnak működni, és még jobban tetézi a bajt, ha ezek az irodalmi darabok túlírtak, netán annyira förtelmesek, hogy az "egy nagy projekciós felület" dicső jelzőjét leszámítva más nem jut eszünkbe róla. Miért? Egyrészt, két véglet van: a már ezen a blogon tárgyalt Köteles Leander-féle semmitmondás, meg a "nagyon-akarok-valamit-mondani-de-közben-semmit-sem-mondok" semmitmondás. Amikor úgy igyekszik sulykolni belénk az üzenetet a derék fűzfapoéta, hogy az elkápráztató szóvirágok koherenciája a számegyenesen inkább a nullához áll közelebb, de mindenképpen lefelé kell kerekíteni. Másrészt, és ez az előzőből következik, az esztétikában elveszik a tartalom, üres, akár az óvoda középsőcsoportjának uzsonnájaként felszolgált menzás ízes bukta. Amikor a dalszövegeket akár egy avantgárd versgenerátor is összeröffenthette volna. Nincs tudomásom arról, e kettő eset mikor találkozik, sokszor megesik-e, hogy mindkét feltétel teljesül, de az biztos, hogy a miskolci brigád Testet öltjében egyesülnek ezek a nem túl biztató szempontok.

Minden igyekezetem ellenére - sőt még vártam elég sok hetet is ennek a cikknek a megírásával -, nem sikerült semmi értelmet találnom ebben az egészben. Néztem a szövegeket, olvastam interjút is a szerző úriemberrel (nem működik a linkelő funkció, de amúgy itt lenne a hivatkozás rá), de semmi. Tényleg semmi. Ritka az az eset, amikor sem dalszövegként, sem önálló versként sem állja meg a helyét néhány összedobált szófordulat, de hát ez a helyzet. A Testet öltnél azt érzem - amit az interjú még meg is erősít -, hogy az egész album egy projekciós felület. Mindenki azt képzeli bele, amit gondol. Mondanom sem kell, ez mennyire szélsőséges. Persze, legyen meg a vetítővászon, de az már túlzás, hogy mi magunk, művészek nem pakolunk rá némi tartalmat. Szóval ez dióhéjban az Anchorless Bodies új albuma, de nem is én lennék, ha most vége lenne, szóval nézzük dalokra lebontva ezt a "valamit". Ebben segítségre lesz a fentebb hivatkozott interjú Pap Mártonnal, a dalszövegíró-énekessel, remélem nem bánja - ha mégis, az Alapító Okiratban foglaltakból választhat egy leszámolási fajtát. Máskülönben, évek elemző munkája lenne szükséges ehhez a katyvaszhoz, hogy értelmezzük.

Kezdjük a jó dalokkal, meg hogy azok miért is erősek. Például a második tétel, az Illat című. Az egész szám sugall egy reménytelen hangulatot, ami rímel a szövegvilágra - ha már maga a szövegnek a sorai kínosan rímelnek. A vágyódásról szóló dal egészen korrektre sikerült ezáltal, és még az értelmetlen szóvirágok sincsenek túlzásba véve. Az ezt követő Keserűség is egy igen kerek szám, hatalmasat döngöl. Az ötös Zátony bődületes iramban kezd, aztán lassít csak le, de sikerült felállítani az egyensúlyt, ami miatt még éppen nem érződik szétszabdaltnak a dal. Olyannyira felülmúlja a hangszeres szekció szegény Mártont, hogy a szintaxisában, prozódiájában egyaránt hibás, kínrímmel tűzdelt szövegről elterelődik a figyelem. A Feléd szomjazó laza felütése üdítő színfolt, eztán már csak a Visszajáró idő csordavokáljánál lehet felpillantani. A záró - és egyben címadó - Testet ölt meglepően erős szerzemény, természetesen itt sem a szöveg miatt. Pap Márton szerint a végén hallható egyfajta a katarzis, mely kijelentésen csak nevetgélni tudtam, mert hát ne ő döntse már el, én mikor, mitől érezzek érzelmi megtisztulást. De be kellett látnom, az ígért katarzis eljött, a Testet ölt remekül építkezik torzítatlan örvénylésével, hogy egy nagy ordibálásban csúcsosodjon ki. Meg is ragadnám az alkalmat, hogy magasztaljam a zenészeket Pap mögött, éppen annyira simulnak bele az összképbe, amennyire kell, feszesen játszanak, és bár nem érzek kiugró egyéni teljesítményt egyiküknél sem, mégis, ez az összhangban hömpölygő zene az, ami enged odafigyelni is egy-egy jól eltalált dallamra vagy dobütésre. Hála az égnek, a dobos nem viszi túlzásba vesszőparipámat, a blast beatet sem, annak ellenére, hogy pár helyen csak lestem, miért ezt üti. Bár ez már nem a zenéhez kapcsolódik, de maga az albumborító (amely leginkább a Deftones Gorejának borítóját juttatja eszembe) is szépre sikeredett, de ez még tényleg nem minden, hiszen a fizikai formátum, egy limitált, ötven darabos széria bakelitlemezből, húsz oldalas könyvecskéből és CD-formátumból áll, amit egy vászondobozba csomagoltak. Figyeltek a körítésre, nem állítom, hogy nem, de felmerül a kérdés, vajon ezzel akarják elfedni a zenéjük minőségét? Nem leszek rosszindulatú, jómagam még fontolgattam is, beszerezzem-e, mert jópofa dolognak tartom az ilyen kiadványokat (meg ők is).

Természetesen nem mehetünk el a negatív oldal mellett. Magam sem tudom, hogyan sikerült ennyi minden jót írnom a Testet öltről, meglehet, az okot ott kell keresni, hogy december hatodikán írtam ezt a bejegyzést, hozott némi jóindulatot a derék Joulupukki. Azt is említettem még a cikk elején, hogy ez rövid ismertető lesz. Nem is szaporítom hát túl sokat a szót, a Testet ölt azért nem működik, mert érthetetlen - én elhiszem Pap Mártonnak, hogy jobban tudja kifejezni magát anyanyelvén, mint angolul (ahogyan azt korábban csinálta is), de ez esetben nem az a kérdés, hogy ilyen gondolatai vannak, hanem az, hogy miért nem adott a tudatmódosító szereiből nekünk is? Mert akár hisszük, akár nem, ilyen sületlenségeket nem egy pohár acélvárosi csapvíz után írnak. Lehet, hogy elrejtőzött valami a szövegek koncepciója mögött - rajongok a konceptalbumokért, ez is az -, mi több, Pap Márton egyes szám harmadik személyben hörög valamiről, amit nem nevez meg, de nem ártana, ha a sorokból kiderülne, mi is az a valami. Kevés a kapaszkodó, annál több a projekciós felület, egy vászon, amire vetítsük csak rá a magunkét. Ha ez így van, akkor a Testet ölt nem több szemfényvesztésnél. És ha már a hörgésnél tartunk: én nem tudom, a magyar hardcore szcéna énekesei milyen technikát (nem) használnak, de sokuknál borítékolható, hogy előbb-utóbb kettős gyilkosságot követnek el: először a hallgatóság fülei, majd a hangszalagjaik lesznek az áldozatok. Pap Márton esetében sincs ez másképpen. De ez természetesen nem csak rá igaz.

Nem látom értelmét tovább nyújtani ezt a bejegyzést, nem rétestészta ez. Összegzésként, a miskolci Anchorless Bodies egy sötét hangulatú, kiváló hangszeres teljesítménnyel fűszerezett, mégis csapnivaló konceptalbumhoz hasonló képződményt tett le az asztalra. Óvakodnék a szentenciáktól, mindenesetre, ha bármit is üzennék ezeknek a fess fiatalembereknek (főleg Pap Mártonnak), az az lenne, hogy a kevesebb több, nem kell költőt játszani, ha nem megy. Azért fájdalmas a dalszövegeken szörnyülködni, mert igazán ígéretes együttesről van szó. Mindenesetre, én várom, mit alakítanak a jövőben, reméljük, a legközelebbi cikk már a letaglózó albumukról fog szólni, mert akárhogy nézem, a mostaninál az a valami mégsem ölt testet.

Egy szóban: túlírt