Nincs varázslás, csak parázslás - Depresszió: Válaszok után

A legnehezebb feladatom a blogot megnyitó cikkek közül ezzel történt. Hogy miért? Mert egyszerűen képtelenség úgy írni a Depresszió névvel ellátott közhelyparádéról, hogy ne legyen bűntudatom ezt a cseppet sem pozitív jelzőt ráaggatni. Így hát az is előfordulhat, hogy ez egy rövid bejegyzés lesz. De - amennyire ez a zenekar is az - legalább őszinte.

Úgy gondoltam, az október huszadika piros betűs ünnep lesz számomra - a Trivium is és a Depresszió is, két kedvencemnek nevezhető együttes ugyanazon a napon hoz ki új lemezt. A Triviumról már olvashattatok is egy véleményt, de ezzel még sokat kellett várnom. Még elkezdeni is nehezebb volt, mint a másikat. Na nem azért, mert a Depresszió muzsikája olyan nehezen emészthető lenne, sőt. Sőt. Szóval jöjjön a Depresszió legújabb csodafegyvere, a Válaszok után.

Egy tizenhét (!!!) éve működő zenekart nehéz frissen tartani, főleg az oly monumentális magyar piacon. A Depressziónak ez például sikerült is tíz évig. Az Amíg tart-Egy életen át-Az ébredés útján mesterhármas - bár nem mintha bármi kiemelkedő volna bennük - telitalálat volt annak idején, annak ellenére, hogy a csúcsra járatták a metálszótár lapozgatását, valamint Sepultura és Slipknot riffek újrahasznosítását. De működött. Mert a Depresszió mélyebb elvek alapján működik, mint a pénz, és jóleső dolog látni, hogy a szövegíró-gitáros-énekes Halász Ferenc tartja magát a dalaiban felvázolt világlátásához. Nem is énekelt hülyeségekről. Szóval, az őszinteség, meg a jó értelemben vett társadalomkritika révén elrúgta a Depressziót a kópia deszkáiról, és személy szerint méltán hívom a már említett három albumot klasszikusnak - vitatkozni lehet, de elvitatni semmiképpen. Ugyanakkor, azt is érzem, az Ébredés útjánnál jobbat már nem fognak csinálni, és a csúcspontjukon már egy évtizede túl vannak. Az ezek után érkező lemezek (Egyensúly, Vízválasztó, A folyamat zajlik) érdekes próbálkozásoknak tekinthetők, és sokakban rengetegszer fordult meg a fejében, hogy ez már nem az a Depresszió. Dehogynem. Éppen ez a baj.

Nem szándékom rosszindulattal telíteni ezen írást, maradjon a jó a végére, szóval kezdjük azzal, ami határozottan negatív az új Válaszok utánnal. Azok a szövegek... mintha már önmaga paródiái lennének, nem beszélve arról, hogy már a kezdetek óta ugyanazok a szófordulatok ismétlődnek, és itt sincsen másképp. Az első, Nincs kivétel szerzemény már megírásában meg szövegében olyan giccses, hogy azt még én sem hittem el, pedig van fantáziám (és mellesleg igaz is maga a tartalma). A Ha te is akarod mintha a Vízválasztó töltelékgyárából érkezett volna. Csak a harmadikra sikerült felkapnom a fejemet, de arról később. Negyedik a Teérted, ami már megint émelyítően nyálas, giccses, közhelyes. Azelőtt is feltűnt, de itt még erősebb a ragrímek egész sorozata, és tudom, kell lennie egy líraibb darabnak is, a Teérted pontosan ezt testesíti meg, de a sokadik kiadott lemez után ez már kiszámítható és hatástalan - mondjuk a videoklipje jópofa. A Sokkal több szövegi mélypontjánál hál' istennek nincsen lejjebb, olyan, mintha Halász Ferenc önmagáról írta volna - valóban, a dalszövegek az ezt megelőző fél tucat albumban is ugyanerről szóltak, és kezdem azt érezni, hogy az a bizonyos "kulcslyukon át szemlélő" nem más, mint maga Halász Ferenc, aki képtelen "kitárni tudata vaskapuját". A Nem a végső egyszerű, felidézhetetlen töltelék, ezen is elég erősen éreztem a Vízválasztót. A legvégső, Ami közös bennünk mintha csak a nagy haver Road Egy család vagyunk (veletek) számára rímelne - természetesen értem az ilyen dalok létjogosultságát, de azért valahol mégiscsak émelyítő az egész számomra. Ezeken kívül, még elmondható, hogy dalok írása tekintetében mondhatni "hozták a kötelezőt", ami, valljuk be, sokadszorra már nem is olyan jó. Ráadásul, Halász Ferenc sem egy aranytorok, de a vége felé már zavaró a károgása - tudom, ez valakinek nem negatívum, de nem véletlenül én írom a blogbejegyzéseket. Szóval ezt a legutolsót, aki szeretné, tegye zárójelbe.

Amiben láttam az ötletet - vagyis nem, az Állom a szavamban, a harmadik tételben nem láttam ötletet, de letaglózó, ahogy megy előre. Nem véletlenül ezzel kezdem a tetszések felsorolását, nekem mindig egy meglepő felismerés, hogy a Depresszió, ha agresszívabb számokat ír, mennyire hengerel, és ez itt is jól működik. A címadó Válaszok után is a remekbe szabottabb tételek közé tartozik, bár kreativitás csíráját itt se keressünk. Pedig a kipenderített sampleres, Pálffy "soda" Miklós után megírt albumon valóban nekiindulhattunk volna egy - Depresszió-mélységben értendő - útkeresésnek, vajon egy több évi alkotói kapcsolat után újra eredeti felállásban hogyan tovább. A Válaszok után (mind az album, mind maga a dal) valójában ezért kihagyott ziccer, vagy csak én vártam sokat. A Szabadabban - a hetedik nóta a tracklisten - talán a lemez legjobbja, egyszerre döngölős és dallamos, de nem sodródik egyik végletbe sem. A kilences Tudom miért megint egy kreatívabb szerzemény, és egy közreműködőt is beletuszkoltak a nova prospectes Besnyő Gabriella személyében. Ha eltekintünk a - nagyon erős témájú, de - bugyuta szövegtől, és attól, hogy ez a duett nagyon túl lett tolva, főleg a vége felé annál a keleties áriázásnál, egészen üdítő. A kése hegye - a már télen bemutatott szám - pedig iszonyatosan jó, és ebben minden kétségtelenül egyesül, ami jót a Depresszióban meg lehet fogni. Még a hozzá készített videó is odaüt. Kár, hogy eddigre már fásulás van, lévén ez az utolsó előtti dal, de mindenképpen felkelti az embert. Örvendetes, hogy a kezdeti lemezek borzalmas hangzása itt se köszön vissza (emlékezzünk csak a Tiszta erőből minden ízében rossz keverésére, az Amíg tart laposságára és az Egy életen át rettenetes gitársoundjára). Bár a Depresszió döngölte már izmosabban a csűrt, itt sem panaszkodhat az erőteljességre és a tisztaságra, ami a felvételeket illeti.

Összegezni mindig kell, itt sem lesz másképp. A Válaszok után után további kérdőjelek maradtak, színtelen-szagtalan lett az egész. Már messziről megcsap a gyár steril szaga (ha a gyárnak van ilyen bűze). Ami eddig is rossz volt, az itt még rosszabb, de ami jó volt, még jobb lett. És legalább a Depresszió őszinte maradt, ami hát... nem mindenkiről mondható el. Mégis, ez a legnagyobb hibája, mert érezhetően az előző évtizedben ragadt ez az egész biznisz. Nagyon jó, hogy nem változtak meg a még kiterjedtebb sikerekért, de egyelőre még én se látom, hogy ez mikor lesz kevés és kell gyökeresen valami frisset kitalálniuk. Mert erre, amit itt hallottam, nem igazán a "friss" jelző ugrik be. Amitől a legnehezebb beszélnem erről a zenekarról, az az, hogy fogalmam sincs, miféle pluszra lenne szükségük, hiszen abba, ami a zenéjükben és szövegükben van, nem igazán lehet belekötni, sőt ők maguk nagyon kedves emberek is (jelentsen ez bármit). Talán az lehet a fő probléma, hogy bár próbálkoznak az újításokkal, nem biztos, hogy az a jó irány, amin haladnak/próbálnak haladni. De e tekintetben - ahogyan írtam is - abszolút tanácstalan vagyok, minden csak egy merő találgatás.

Ha eddig szeretted ezt az együttest, mindenképp hallgasd meg a Válaszok utánt, még az is lehet, tetszeni fog. Ha nem szeretted, ezzel se fogod. Sajnos, nem sajnos, ennyi az, amit el lehet mondani a Depresszió új lemezéről. Meg ami az írás címe (szövegrészlet a címadó refrénjéből).

Egy szóban: felemás