A nemzethy rockzenéről

Avagy hogyan NE legyél büszke a magyarságodra.

A minap - 2018. január 4-én - Petrás Jánost, a Kárpátia együttes frontemberét a román legfelső ügyészség - 2015-ös vádemelést követően - 9000 lej bírságra és 3 évnyi koncerttilalomra ítélte. Még 2014-es csíkszeredai koncsertójuk alkalmával történt, hogy Petrás elég egyértelműen uszított a román nép ellen, de hát ismerjük a Kárpátiát. Nem csupán a teljesen egyértelmű aktualitás miatt fogok most erről írni, hanem egy eddig, számomra mindig is elnyomott téma, a "nemzeti érzés" fogalmának véleményezése és nagyjából körüljárása szándékából is. Igyekszem óvakodni - az egyébként részemről valós - ellenszenvtől, meg ha már számon kérem valakin, én azért tényleg ne uszítsak... amennyiben konkrét tényanyag kerül elő ebben az írásban a témáról, a Kárpátiáról és Petrás ügyéről, azok a 444.hu-ról, az index.hu-ról, az Alfahírről, a Magyar Narancsból a YouTube-ról, a Facebookról és a Wikipédiáról származnak.

Először is a "nemzeti érzelem"-ről. Számomra ez a fogalom majd' hogy nem megfoghatatlan, több okból is. Először van az a szempont, hogy saját magam miképpen vélekedem róla. Jelen esetben a Kárpátia-féle apró jelszavakkal, képekkel festő, nagymagyarországos autómatricákkal hazaszeretet demonstráló "nemzeti érzelem"-ről lesz szó. Amit egészen pontosan nem kedvelek, csak hogy enyhén fogalmazzak. A hazát szeretni több annál, hogy félévente kaftánban visszacsapó íjazzunk és a Magyarok Vásárában vegyük meg a leárazott, történelmi Magyarország képével kipingált köcsögöt, hogy aztán hazaérve az internet bugyraiban románokról és szlovákokról csakis "bocskoros oláhok"-ként és "szlovák kutyák"-ként beszéljünk. Komplett brandek épülnek erre. És még mindig nem ezzel van a baj. Szememre is lehetne vetni, hogy túlzok, és igaz is lenne. Csak azt akarom mondani, hogy pár Ismerős Arcok és Kárpátia számnál, meg kötelezően kitűzött székely zászlóknál mélyebb dolog. A második problémám, hogy tulajdonképpen szinte mindenki másképpen értelmezi, mi a nagy "nemzeti ügy". Valaki a nemzeti érzelmet az oktatás- és egészségügy javításáért folyó - nem erőszakos - harccal azonosítja, van, aki szerint az magyar, akinek fáj Trianon (halkan jegyzem meg, kevés nagyobb marhaság van ennél), és vannak az első problémában felvázoltak. Éppen ezért magam sem tudnám eldönteni, mit gondolok a hazaszeretetről, a "nemzeti érzelem"-ről. Valahol talán félúton: igenis szükség van a kimutatásra, a múlt tiszteletére, megérteni s továbbörökíteni a piros betűvel jelölt ünnepek szellemiségét, jó értelemben fogyasztani a kultúráját. Ugyanakkor, a magyarság nem olyan, mint egy nyakkendő, nem azért van, hogy virítsunk vele. Vagy éppen "magyarabb" embernek gondoljuk magunkat csak azért, mert trianonos még a vécéülőkénk is. Ahelyett, hogy Árpád-sávos virga virilisüket méregetnék egyesek, sokkal egyszerűbb lenne megfogni azt, ami közös bennünk, magyarokban, és nem taknyot fújni a másikra, csak mert nem ért egyet Magyarországot érintő kérdésekben. Szerintem. Igyekszem nem eldurrogtatni a közhelyeket, mindenesetre így gondolom. És ugyanúgy nevetségesnek fogom tartani az önjelölt történészek fanatikus őstörténet-hamisítását, senki-se-kérte nyelvészek által sokadszorra, mindenféle tudományos előképzettség nélkül felállított cáfolatát a Finnugor-elméletről (némelyik valóban megmosolyogtató), meg úgy az egész trianoni önsajnálat-kultuszt. Habár - pornográf tartalomból vett analógiával élve - Magyarországon élni néha tényleg olyan, mintha hátulról közösülés közben a vécékagylóba dugnák a fejünket, de az ország nem is éppen az aktuális közélet miatt tart ott, ahol - sokkal inkább amiatt, mert csaknem száz éve a nosztalgiában él. Amennyiben van bizonyíték a nosztalgia károsságáról, nos, Magyarország a - még - élő példa. De hogy ne tűnjön károgásnak ez a bekezdés, le kell szögeznem, én nem osztom a pesszimizmust, és akármilyen ez az ország, szeretek itt élni. Lépjünk is tovább, Bástya elvtárs!

A "nemzeti rockzene" képviselőinek ereiben egyértelműen Attila vére folyik, s mindennap turulpörkölt galuskával az ebéd. Már az, hogy a fogalom létezik, borítékolja, a "nemzeti érzelem" melyik oldalát közelíti meg. A Kárpátiát ugyan mindig megmosolyogtatónak találtam, de most méltóztattam belehallgatni pár dalukba is. Ami elsőként fülembe tűnt, az a Köteles Lenader-szindróma: dalszerzés tekintetében már három nótát követően nincs új a Nap alatt, de hogy ezzel ne is töltsek sok időt, emlékezzünk vissza a Leander Rising/Kills számok egymás utáni hallgatására, akkor kitűnik. A metodika a Kárpátia esetében sem változik. Szövegeiket tekintve visszatérő motívumként a "székely" és a "turul" szavak igen jellemzőek, sőt ne feledkezzünk meg a népnemzeti ital, a pálinka dicsőítéséről se! Őszintén szólva, biztosan van, akinek szívét e jelszavak megmelengetik, én nem tartozom közéjük, mindenesetre ezt a bekezdést azért írtam meg, hogy röviden meghatározzam, milyen a Kárpátia zenéje: zeneileg kifejezetten ízléstelennek és ötlethiányosnak tartom a furulya- és hegedűbetéteket szellentőssé torzított gitárok alá, a szövegek meg kiszolgálnak egy bizonyos igényt. Nem is azért írom ezt, hogy ítélkezzek - távol álljon tőlem.

Ami miatt kitértem rá, az az a tény, hogy kapjak sugárfertőzést, ha értem, miért volt szüksége annak a tökkelütött (elnézést kérek tőle, de valahogy így lehetne leírni szépen, aki ilyet művel) Petrásnak uszítania - de ha nem is uszítania, akor igen gyanús felkiáltásokat intéznie a közönség felé - Kárpátia-koncerten. Személy szerint külön pikantériája a dolognak, hogy az eset történtekor, még három éve, olvastam erről az ügyről, és már akkor is szinte könyörögtem, hogy büntessék meg a palit. Hogy miért? Nem, nem azért, mert szerintem nincs igaza. Vagy Petrás úrral bármi bajom lenne - ezt leszámítva. Az egy dolog, miről szólnak a Kárpátia-dalszövegek - megvan a romantikája, nem is kétség -, de ha csak arra gondolunk, mennyi és mekkora gyűlöletbeszéd folyik a mai közéletben Magyarországon, és csak egy kicsit is mögé nézünk, mi történt azon a június hatodikai csíkszeredai éjszakán, nem sok különbséget találunk a jelszavakat leszámítva. Kérdés: szabad-e a jó Dzsordzsi bácsi és a (nem) illegális bevándorlók - akik még csak nem is ide jönnek - ellen uszítani, gyűlöletet és félelmet kelteni Magyarország területén? Nem. Másik kérdés: szabad-e a román-magyar együttélés békességét veszélyeztetni, "elnyomó" és "bocskoros" jelzővel relativizálni egy egész népet száz éves sérelem miatt Románia területén? Egyértelműen nem. Tegyük félre az álszent érzelmeinket - Petrás János nem követett el kisebb bűnt, mint a magyar kormány, csak éppen Petrással értünk egyet pusztán érzelmi alapon. Én - Terminator1234 a klaviatúra mögül, név és arc nélkül - kijelentem, hogy jogosnak tartom az ítéletet. Korrekt - bár hatástalan és némiképp hiteltelen is - lenne tőle egy őszinte bocsánatkérés.

Jó lenne végre megérteni, hogy ez a Trianon-mizéria egy elveszett, felesleges harc. Létezzen "nemzeti" rockzene, de tehetne mind a Kárpátia, az Ismerős Arcok, a Nemzeti Hang és a KerecseN együttes (meg ki tudja, hányféle csökevény) egy szívességet, és nem erről az avíttas, nevetséges és pusztító oldaláról közelítené meg a magyarság témát. Az is sáros, hogy alkalmasint miket művel a román-szlovák-szerb-ukrán kormány a magyarokkal, kár lenne ezt kifelejteni a képletből. Azonban - ahogyan olykor még mi, magyarok is védjük magunkat -, egy hatalom nem egyenlő az átlagemberrel, és nem kell úgy se mosakodnunk, hogy különbek lennénk bármelyik nációnál (arra ott vannak a Szíriusz-hívők). Három csoportnak lenne szükséges együttműködnie: az itt élő magyaroknak, az elcsatolt területeken élő magyaroknak és a román-szlovák-szerb-ukrán embereknek (és ki tudja, még mennyi nemzet képviselőjének, elnézést, ha valamelyiket kihagytam a felsorolásból). Széthúzásból ritkán született jó megoldás. Ha már itt tartunk, nekem is fáj Trianon - de nem azért, mint a sok turbóturulnak. Azért fáj, mert egy ekkora horderejű esemény száz év után is gyűlölettel, csatározással, erőlködéssel és felesleges kesergéssel telik, matyóhímzésekből eszkábált Nagy-Magyarország-térképekké silányult. Ez itt a huszadik század, emberek! Erdély egy ideig még biztos nem lesz Magyarországé, hiába gyűjtitek az aláírásokat az Astoria aluljárójában. Emlékezni kell rá, mert igazságtalan volt - de szükségtelen feltépni a mély sebeket. Az az út, amit Petrás János jár, véleményem szerint nem méltó egy Magyar Arany Érdemkereszttel kitüntetett emberhez, és nem az általa járt út vezet a megoldáshoz. Ha a magyar útra kel a nagyvilágban a batyujában ne a gyűlöletet vigye el.

Végezetül, egyfajta összefoglalásképpen, beszéljen helyettem egy számomra örökérvényű idézet személyes kedvencemtől, Márai Sándortól - azt gondolom, Márai, mint világpolgár turulbokányival többet értett meg a hazaszeretetből, mint bármelyik nemzeti rocker.

Nevelhetünk-e valakit hazaszeretetre? Mintha azt mondanám: korbáccsal és szöges ostorral kényszerítlek, hogy szeresd önmagadat. A haza nemcsak föld és hegy, halott hősök, anyanyelv, őseink csontjai a temetőkben, kenyér és táj, nem. A haza te vagy, szőröstül-bőröstül, testi és lelki mivoltodban; ő szült, ő temet el, őt éled és fejezed ki, mind a nyomorult, nagyszerű, lángoló és unalmas pillanatokban, melyek összessége életed alkotja. S életed a haza életének egy pillanata is.

Hazaszeretetre nem tudlak megtanítani: őrült az, aki önmagát tagadja. Hazád a történelmi méretekben megnagyított és időtlenített személyiség. A haza a végzet, személyesen is. Nem fontos, szereted-e, vagy sem. Egyek vagytok. De úgy látom és tapasztalom, hogy te – szóval, ünnepélyesen, írásban és a dobogókon – inkább az államszeretetről teszel bizonyságot és hitvallást. A hazától ugyanis nem lehet várni semmit. A haza nem ad érdemrendet, sem állást, sem zsíros kenyeret. A haza csak van. De az állam ad finom stallumot, csecse fityegőket szalonkabátodra, príma koncot, ha ügyesen szolgálod, ha füstölővel jársz körülötte, ha férfiasan, kidüllesztett mellel megvallod a világ előtt, hogy te szereted az államot, akkor is, ha kerékbe törnek. Általában nem törik ezért kerékbe az embert. Éppen ezért, minden államszeretet gyanús. Aki az államot szereti, egy érdeket szeret. Aki a hazát szereti, egy végzetet szeret. Gondolj erre, mikor hörögsz a dobogókon és melled vered!