We don't need no education

Nem mondhatni, hogy túl sokat gondolkodtam ennek a cikknek a megírásán, és nem is fogok sokat szépíteni se. Nemrég értem haza a mai - január tizenkilencedikei -, diákok által szervezett budapesti tüntetésről, mely egy "diákközpontú, igazságosabb" iskolarendszerért gyűlt össze, és bár hideg cseppekben zuhogott az eső, mégis úgy éreztem magamat egész végig, mint akit leforráztak.

Két dolgot tisztáznék, amiket fontosnak tartok, még mielőtt belevágnék. Egyik ahhoz kapcsolódik, hogy vannak ügyek, melyekhez mindenki jobban ért, mint akiknek kellene: politika, egészségügy, oktatás, futball, Star Wars (na jól van!). Éppen ezért nehéz egymással beszélgetni róla - indulatok nélkül még nehezebb -, de már ott rossz az egész, hogy gyakran nem történik más, mint okoskodás. Erős késztetést érzek erre én is, és amennyire nem fogok szépíteni, úgy szuggerálni sem senkit, hogy értsen velem egyet, de! Ha bármiféle filléres bölcsesség vagy megmondás rakódna le ebben a bejegyzésben, annak működését az garantálja, hogy nekem használt, és bár a Pokol felé vezető út is jószándékkal van kikövezve, nem vezérel az, hogy bárkinek a fejére olvassak, tényleg csakis egy szebb jövő reménye szól belőlem.

A másik dolog az elején pedig az, hogy elvből nem járok tüntetésekre, és ezek után egyébként még kevésbé lesz kedvem. Habár árnyalt kérdés, nem ezek a felgerjesztett érzelmektől fűtött megmozdulások döntenek arról, hová tart a közélet, hanem négyévente a szavazóurnák. És ne mondja nekem senki az ellenkezőjét, mert az hazugság - megcáfolják a tények. Politikai beállítottságomat tekintve passzív ellenálló vagyok (esetleg lásd az Alapító Okiratot), és semmi kedvem hurráoptimizmussal fogadni az olyan hitvány tüntetéseket is, mint amilyen a mai volt, csak azért mert szembemegy a mindenkori hatalommal.

Először térjünk rá magára az oktatás kérdésére. Bevallom, marhára fáraszt a sok felháborodott diáküzenet és a nyílt levél Balog Zoltánhoz - talán mind találkoztunk ezekkel. Piciny kis mütyürke hazánkban persze már mindent elmondtak az oktatásról, amit lehetett, hogy elavult, nem túl gyakorlatias, meg túlterhel minden benne tanulót/dolgozót, tele van felesleges adminisztrációs körökkel, politikával. Hogy szinte semmi sincs rendben, az kétségtelen, én nem fogom tovább ragozni. De! És megint a de. Én tizenkét évig koptattam a közoktatás padjait, és a jelenlegi kritikák - tanárok, diákok felől - nagy részén egyszerűen csak nevetni tudok. Nem azért, mert ne lenne igazság bennük - van is. De tapasztalataim szerint attitűdváltással ki lehet játszani a nagy részüket. Vegyük a legnépszerűbb kritikát, a túl magas óraszámot, mely túlterheltséghez vezet a jelen diákjai számára. Nem bizonygatom a hittan- vagy ének-zene órák (vagy mindenki helyettesítse be azt a tárgyat, amit ide gondol) feltétlen erőltetését, vagy ne adj' isten, tanulni minden órára. Ugyanakkor nehéz nem észrevenni azt a teljesítménykényszert, mely rengeteg diákot érint, és nem is igazából az iskola irányából érkezik a nyomás, hanem a szülőktől. Nem gondolom, hogy a kovalens kötés vagy Petőfi Sándor életrajza között fel kell állítani egy fontossági sorrendet, ezt mindenki el tudja dönteni - jó esetben -, melyiket találja szimpatikusnak, és akarja hasznosítani, mindenesetre elszomorítónak tartom a harmadikos gyermekek magántanárhoz járatását és a "ötösnél rosszabbat nem hozhatsz haza" mentalitást. Lehet, ez nem általános, de nem is egyedi eset. Egy igen közeli rokonom iskolai dolgozó, aki nap mint nap tapasztalja az idióta szülők agymenéseit (gyakran nem is a gyerekeket definiálja ördögfiókaként, hanem a szülőket), rendszerint ellát információkkal, tehát nem gondolom, hogy a vakvilágba beszélnék. Meg amúgy is, az élet nem egy matek- vagy történelem kettesen, és nem is egy nyelvvizsgán fog múlni. A másik tényező, ami miatt olyan, amilyen az oktatás, az a tanárok hozzáállása, és itt most nem fogok kollektíven elítélni egy egész szakmát, de még nagyon negatívan sem feltüntetni őket. Csupán annyit megjegyeznék, hogy a Nemzeti Alaptanterv, mely egy igen fontos része a közoktatásnak, maradjunk annyiban, nem éppen (vagy sehogy sem) áll a helyzet magaslatán, és az se mondható el róla, hogy naprakész volna. De! És megint a de. Nagyra értékelem, hogy a tanárok többnyire még tartják a frontot, viszont módszertanilag nincsen megkötve a pedagógusok keze. Tehát, ha szeretne egy történelemtanár összefüggéseket tanítani a történelemben - évszámok helyett -, megteheti, nem értem, ez miért nem jutott eszébe pár pedagógusnak, bár az is igaz, hogy könnyebb - jogosan - mutogatni az EMMI-re, meg Balog Zoltánra, és van létjogosultsága a NAT átdolgozásának, de ha még csak szemernyi akarat nincs arra, hogy a körülményekhez képest a legjobbat akarja kihozni a helyzetből, hát így tényleg nehéz. A következő példa annyira közel álló személyhez kötődik, hogy én vagyok az a személy, e blog szerzője, és jártam egy - most név nélkül említendő - alternatív iskola bejárásán (kivénhedt tanár nénik társaságában), és nem tettek két olyan lépést sem, ami alatt ne susmorogták volna el, hogy "bezzeg a közoktatás", "kiirtja a lelket", "elveszi a gyerekkort". Marhaság. És remélem, nem ilyen egy átlag tanár egy középiskolában. Ezzel el is érkeztünk ennek a bekezdésnek az utolsó részletéhez - célegyenesbe fordulván, hadd jegyezzek meg valamit erről az egész mizériáról. A következő tanács olyannyira letesztelt, hogy nálam például száz százalékig bevált. Ez a tanács pedig az, hogy bárki légy a középiskolában, legyél önmagad, és ne engedd elvenni a szabadidődet, a gyerekkorod. Mert hihetetlenül hangzik, de ha ennyire öntudatosnak és nem birkaszelleműnek gondolod magad, hogy kijársz tüntetni, akkor tudhatnád, hogy a saját idődnek te vagy a beosztója. Nem a tanárod, nem a szüleid (akikkel amúgy meg tudod beszélni a dolgaidat, ha kell), nem az osztálytárs Pistike, nem az edző bá' és nem Balog Zoltán. Félek, most leszakad alattam a szószék, ahogyan prédikálok, de voltam középiskolás, nem hiszem, hogy bármelyikünk is különleges kis hópihe volna, mind küzdöttünk ezzel a problémával, viszont ha már annyit megteszel, hogy elengeded a fizika ötösödet, ha bölcsész szeretnél lenni és lemondasz a Mikszáth Kálmán-életrajzról, ha villamosmérnök, és foglalkozol inkább azokkal a dolgokkal/személyekkel, amik/akik érdekelnek és még előre is lendítenek a jövőddel kapcsolatban, hát nyugodtan megteheted és előrébb is vagy. Meg úgy általában, amit tapasztalok, az az, hogy mindenki kívánja a változást, de ehhez szükséges lenne változni is, azt meg senki nem akar, vagy csak nagyon kevesen. Pedig véleményem szerint csaknem az összes negatívum, amely felmerül, enyhíthető, vagy megszüntethető pár olyan attitűddel, amely a szürke mindennapokat érinti.

Korántsem mondom, hogy ettől még jó lenne az oktatás Magyarországon. Az lenne jó, ha nem kellene kijátszani a rendszert, ahogyan némiképp én is tettem. És különben is, jóval árnyaltabb ügy ez, én csak a felszínt kapargattam, és a hozzáálláson való változtatással sem oldanánk meg mindent. Továbbá az sem segítség, hogy maga a Klebersberg Intézményfenntartó Központ enyhén szólva nem áll a helyzet magaslatán, és a tanári pálya sem túl vonzó - nem csak a piszkos anyagiak miatt, hanem a politikával fertőzött légkör miatt, az ún. Taigetosz-törvényről ne is beszéljünk. Ráadásul, elég sokan képzelik azt, hogy jobban tudják a hozzáértőknél, milyen a jó iskola meg pedagógus. Patthelyzet ez, mert a problémákra nem válasz az "én is túléltem, akkor ezek a mai büdös kölkök is éljék túl az iskolát", de a nyílt levelezés meg vagdalkozás sem. És olyan formában, amilyenben ma láttam az oktatásügyért való tüntetést, na hát az meg végképp nem válasz, vagy előremutató megoldás, dacára annak, hogy meglepő módon pozitív dolgokat is el tudok mondani róla.

Délután négy körül, meg még azután fél órán keresztül csak úgy hömpölyögtek be az emberek az utcák minden eresztékéből, tehát méretes tömeg gyűlt össze a Kossuth téren. Még az eső sem tántorított el senkit. Érezhető volt, hogy ami miatt összegyűlt a nép, valós probléma. Egyébként a rendezvény kezdetéig még élveztem is. Külön az is nagyszerű, hogy akik kiálltak beszélni a mikrofon elé, mind egyek voltak közülünk, érintettek, sztorival rendelkező egyének. Azzal nem volt gond, hogy bátorság nem lenne kiállni és elmenni a Parlament elé, talán a dolgok a megvalósulásnál csúsztak el. Meg maguknál a beszédeknél. És nem tudom, miféle tudatmódosító szert tolt a szpíker, de valami elviselhetetlenül ripacs volt, de hát ez legyen az én bajom. Ha meg kéne fogalmaznom, mivel ásta el magát ez a tüntetés nálam, az az egyik felszólaló - egy szülő - felhozott analógiája. Hogy a gyerekek nem kutyák, akiket idomítanak. Pedig ez a javarészt középiskolásokból verbuválódott tömeg - azért néhol előfordult pár idősebb, idős arc is és tanárok, szülők - valóban egy kutyához volt hasonlatos. De most nem a szónak a pejoratív értelmében, mielőtt bárki azt gondolná. Olyan értelemben, hogy ez a kutya ugatott ugyan, de nem harapott. Még csak meg se csikart senkit. Valahol ez a bajom az ehhez hasonló tüntetésekkel: elkövetik azt a hibát, hogy azt gondolják, a gyeplő a megjelentek meg a felszólalók kezében van. Pedig nem, és ez egyrészt szomorú, másrészt olyan élcelődéseknek ad teret, mint amilyet ezen a tüntetésen is elővezettek. Nem egyszer szóltak be Balog Zoltánnak, akit ugyan meghívtak, de szegény naiv elméjük még el is hitte, hogy el fog jönni. Már a Tanítanék Mozgalomnál is nehezményeztem, amiért Balog Zoltán leváltásáért küzdenek, mert az nagyjából olyan felesleges, mint nőknek a prosztatavizsgálat. Talán már gyújtást is adtak a fekete Volga motorjára az Andrássy hatvanegy garázsában, de azért leírom, hogy az a félnótás, tökkelütött Balog Zoltán egy báb a hatalom kezében, és leváltásáért harcolni meg látatlanban vele viccelődni, beszólogatni minden, csak nem nagyszerű. Egyrészt, nincs szükség arra, hogy miután leváltották, rakjanak a helyére egy ugyanolyan arctalan pártkatonát, másrészt meg, megkísérelheti bárki uralni az adott pillanatot, de azzal, hogy szánalmas mémekkel kommunikálunk egymásnak, nem fogunk elérni semmit - a köpetet le lehet törölni az arcról, de lassan elhiszem, hogy ezek az önérzetes porontyok és mini-forradalmárok nem jöttek még rá arra, hogy a hatalomra nem ugatni kell vagy éppen néha rászellenteni, hanem a tökére lépni. Na hát ez itt egyáltalán nem történt meg. A másik végzetes hiba a felszólalások minősége - némelyik különösen kritikán aluli volt. Valahogyan előkapartak egy egyetemista nőszemélyt is, akit jellemezni nem fogok, mert végén még szexista macsónak bélyegeznek miatta, hogy beszéljen, milyen igazságtalan nem csak a köz-, de a felsőoktatás is. Beszédében (a kötőszavakat és ha papírról olvasta, a szóközöket leszámítva) egy igaz szó, állítás nem hangzott el. Kerülném a konkrétumokat, mert külön-külön minden hosszú cáfolatot érdemelne, meg fel is idegesíteném magamat közben, mindenesetre azt mondani, hogy nincs esélyegyenlőség a felsőoktatásban, és pocskondiázni a röghöz kötést (ami amúgy egy abszolút logikus deal), ehhez kell arc meg frusztráltság. Ami elmondható volt egyébként a többi színpadon felszólalóról is - itt már felleltem olyan dolgokat, melyekkel egyet lehet érteni, vagy ami még úgy is történt, ahogy elmondták, ezért megcáfolhatatlan. Viszont, vártam már, mikor orbánoznak már egy jót, ez csak a vége felé jött el, a már említett felszólaló szülőnél, persze csakis Balog Zoltán emlegetése mellett.

Elhangzott többször is a túlterheltség, a kevésbé gyakorlatias, elavult oktatási rendszer is, ezeket nem ragoznám, beszéltünk róla eleget, de nem bántam volna, ha nem úgy adják elő mindezt, mint valami sértődött csivava. Továbbá, esett szó arról, miképpen igyekeznek elhallgattatni a kritizálókat, ez nagyon korrekt része - lehetett volna a programnak. A baj csak az, hogy a tartalom elveszett a retorikai túlzások és Einstein-, meg Széchenyi-idézetek mögött, amiknek természetesen az égvilágon semmi közük nem volt a témához. Alacsony vagyok, nem láttam ki a tömegből, csak néha villant fel a Parlament a távolban, de olyan érzés kerülgetett, mintha a bécsi kaput bámulnám az 1938-as Anschluss idején. Na jó, túloztam, de nem érdekel. Tizenhat évesen ne játsszon senki diktátor ünnepi beszédét, főleg ne úgy, hogy miközben hangoztatják, az oktatásügy túl van a pártpolitikai kérdéseken, mégis balogzoltánoznak, meg olyanokról is elkezdenek igen nagy hévvel szónokolni, hogy vigyék le a választási korhatárt tizenhat évre. Nyeljem félre a levestésztát, de ez nekem baromira nem imponál, és attól még idén is kék lesz az ég, az oktatás a 19. században, a Fidesz meg négyötöd.

Végezetül, szeretném levonni a magam tanulságát az alapján, amit láttam és hallottam. Ezt vagy elfogadja valaki, vagy nem. Ahogyan egy beszédben elhangzott, elsőnek össze kell fognunk, mindenkinek. Másrészt, jó látni, hogy ki mernek állni magukért a fiatalok. Ez az első lépés ahhoz, hogy valami történjen ilyen rettenetes tüntetésen túl is. Szerintem az lenne a legjobb, hogy végre nem nyújtanánk a markunkat a kormány felé, nem esnénk térdre és nem kajabálnánk vissza, hogy "nem vagy a barátom", csak mert nem szedett velünk levelet az udvaron. Az állam nem fogja megoldani a problémánkat, hát akkor keressünk valami mást. De tudunk tenni érte. Nem úgy, hogy kimegyünk és felgyújtjuk a Parlamentet, hanem hazamegyünk, és a mindennapokban teszünk egy mentalitásbeli hátraarcot, és nem mutogatunk senkire, hanem úgy éljük az életünket, a gyerekkorunkat, ahogyan mi szeretnénk. Mert lehet, higgyétek el. Ha a Kossuth téren ki tudtok állni, akkor bárhol ki tudtok állni magatokért. Nem vagytok senki játékszere, csakis a magatoké. Nem kell bemesélnetek az ellenkezőjét. Jóllehet, elég optimista voltam most és nem vettem figyelembe más tényezőket, de nem Rómát akartam felépíteni ezzel, és nem is várom el a fiatalságtól. De hát, valahol el kell kezdeni, és az belülről indul. When you change yourself, you change the world, hogy egy dalszöveggel éljek. Szóval hajrá, srácok!