Vidám lemezek

Ahogyan egy középiskolai tanárom mondotta volt: vidám dolgokból nem lehet katartikusat alkotni. Hogy ez mennyire igaz, mennyire nem, döntse el mindenki maga - részemről érezni vélek némi relevanciát a kijelentésben. Hiszen hány fiatal - vagy nem éppen fiatal - népség írta ki magából a fájdalmát versben, meg hajdanvolt legnagyobb költőink sem a húslevesről vagy az Urál-medence szénbányáiról fogalmaztak meg lélekemelő sorokat. Visszaugorva, az ókorban a színdarabok csúcspontjaként a főszereplőt valamilyen tragédia, veszteség érte (Kreón józan esze, Oidipusz király szeme világa), és ez egybeforrt a katarzis érzésével. Felhozhatjuk persze a szerelmi költészetet, de azért van valami Radnóti Miklós valóban kiváló verseiben és a hitvány pop songokban, ami nem vetekedhet szomorú, tragikus katarzisokkal. Ez pedig az, hogy az ember mégiscsak vágyik olyan jelenségek, mint például a halál átélésére úgy, hogy az nem vele történik meg. Shakespeare kulturális értéke valahol itt nem csorbul ki - gondoljunk csak a Hamlet sírásó-monológjára, vagy a rongyosra "hájpolt" Rómeó és Júlia esetére, amiben megjelenik a szenvedélyes szerelem, de tagadhatatlanul az okozza az igazi "érzelmi megtisztulást", amikor a dráma írója nem oldoz fel minket a "happy end" aszpartámmal fertőzött nyugodalmával. De ez most nem irodalomóra, ellenben az adott példák rávilágítanak arra, hogy a nagy művek sosem a boldogság állapotában (ha létezik ilyen) születtek. Nyilvánvaló, hogy ez nem mindenkire igaz, de éppen eléggé általános igazság.

Hogy a fájdalom (nem Köteles Leander értelmezésében!) mekkora felhajtóerővel rendelkezik, az sokszor kiviláglik. Ebben az írásban pár ilyet elevenítek fel - úgy tervezem, lesz folytatása ennek a cikknek, de elsőként magáról a halál fogalmát körüljáró zenei produktumokkal foglalkozom. Jóllehet, ez egy olyan témakör, melyet rengetegen nem szívesen járnak körbe. És én ezt meg is értem. Mindenesetre, azt már nem értem, mi különösebb tabu van a halálban, hiszen - közhellyel élve - az élet része. Olyan biztos pont, amit nem lehet megkerülni, kicselezni. Szomorú vagy sem, rengetegen képtelenek méltósággal várni az öreg kaszást. A halál egybeforrt a kiszolgáltatottsággal, a tehetetlenséggel, pedig alapvetően tényleg semmi misztériuma nincsen, amit bele lehetne látni. Mai cikkünk "futottak még" tagja, a Gojira kiváló The way of all flesh lemezén a The art of dying nevezetű tétel (ami amúgy tömény buddhizmus extrém metálba öntve) rámutat, a halálba nem tart velünk se származásunk, se "értékeink", se fájdalmaink, melyek vállunkat nyomják - és ennél kevés megnyugtatóbb tény van. Az emberiség folyamatosan gyilkolja saját környezetét, ha nem éppen másik embertársát, de képtelen meghalni. Őrzi, ahogyan Márai Sándor is fogalmaz nagyszerű Föld, Föld!... című művében, a sok kis szennyes titkát, miközben azt gondolja, ő az "észak-fok, titok, idegenség". Elengedni képtelen. És különben is: bár a szervezet befejezi működését, a gép nem forog tovább, de csak az hal meg, akit elfelejtenek. Lett légyen az a talaj felett vagy éppen hat láb mélyen. Kapaszkodhatunk saját, nagyon ritka esetben hetven év felett élt gyarló testünkbe, amikor eljön az idő, és üdvözölhetjük úgy is a kaszást, mint akinek nincsen felettünk hatalma, hiszen érkezésével már réges-régen megbékéltünk, mert egyszer úgyis el kell jönnie.

Nem áll szándékomban meggyőzni bárkit is e sorokkal, ez csupán egy rövid áttekintése volt annak, mit gondolok a témáról. Teljesen érthető, hogy ez nem a legkönnyebb téma, mindenkinek van ideje (vagy csak hiszi, hogy van) arra, hogy előbb-utóbb ha nem is beleássa magát, de némi érdeklődést mutasson a kérdés felé. Mai három lemezünk több nézőpontból foglalkozik a halállal, mindegyik fájdalmasan őszintén, hiszen egytől-egyig megtörtént eseményeken alapszanak.

Leonard Cohenről nem szükséges semmit sem elmondani - persze, elsőnek úgyis a Hallelujah ugrik be, ennek ellenére hatása megkérdőjelezhetetlen. Bár a tavaly bekövetkezett halálát megelőző években igencsak inaktívnak tekinthettük, ugyan kiadott egy Popular Problems című albumot 2014-ben, viszont életműve, ha lehet ilyet mondani, mégis három héttel azelőtt csúcsosodott ki, mielőtt végleg itt hagyott volna bennünket. Avagy, miket is beszélek - természetesen nem hagyott itt minket, csak a teste. A 2016-os You want it darker hangulatát és hangzását tekintve egy korszakos zseni utolsó idegrángásának tűnhet, mégis érződik rajta Cohen méltóságos szembenézése a halállal (van, aki azt állítja, ez nem igaz, de szerintem meg igen, azért is raktam ebbe a bejygzésbe). Ha lehet beszélni elmúlásról úgy, hogy közben nem konkretizáljuk, azt úgy lehet megfelelően, mint ahogyan Cohen csinálta, és nem is érdemes másképpen. Sőt annak ellenére, hogy a minimalista zenei alap végletekig nyomasztja a hallgatót, a tulajdonképpen rádörmögött szövegek megmentik az egészet a melankóliától. A címadó és az azt követő Treaty már önmagában elég lenne arra, hogy egy költő-zenész lezárjon mindent, és ezt mindenféle ború nélkül tegye, de hát ott az album többi hat száma, melyekről leginkább azt lehet elmondani, hogy tűpontosan és mindenféle mellébeszéléstől mentesen festik le a haldokló Cohent. És az mögött, hogy biztosan tudjuk, rövidesen már nem tartozik a mi fogalmaink szerint élők sorába, mégis felsejlik az életigenlés fénye. Ettől az albumtól nem szabad hihetetlen zenei fordulatokat, éneklési megoldásokat várni, Leonard Cohen elkínzott, mély és rekedt hangja ellenére a You want it darker törékenysége miatt gyönyörű. Nyilatkozgathat - igazán nyomasztóakat - arról, hogy már meg akar halni, és nyöghet olyan szövegeket, mint "kész vagyok, Uram" és "megöljük a lángot", de utolsó műve ékesen bizonyítja: a borítón égő cigaretta apró tüze sosem fog kialudni.

Azért választottam a Gojira Magma című albumát, és nem a már említett The way of all flesh korongot, mert bár mindkettő a halál kérdésével foglalkozik, a Magma mégis sokkal személyesebb, és olyan nézőpontot képvisel, melyet eleddig elmulasztottam beemelni. Ezen írás készítése több napja folyik, kis szünetekkel, és közben gondolkoztam a dolgon - utólag talán egy kicsit önző és egydimenziós dolognak vélem egyedül az individuum részéről nézni a halált. Hiszen mi van akkor, ha a túlvilágért elhagyott ismerősök, akikkel a halott személyes kapcsolatban áll, itt, a mi terünkben maradnak feldolgozni a tragédiát? Bizony, akármennyire is megbékéltünk a jó öreg kaszás választásán, a hiány rettenetes fájdalmat tud okozni. Valami hasonlóról szól a francia Gojira lemeze is, mely a banda testvérpárja, Joe- és Mario Duplantier édesanyjának halála után nem sokkal született meg - ezért a tíz dalért, ami a lemezen található, huszonöt másik olyat dobtak arrébb, amik még a tragédia előtt íródtak. A hatások egyértelműek, és az is kiviláglik, hogy egy ilyen veszteség után az ember agya folyton-folyvást e körül forog. Az a csodálatos a Magmában, hogy miközben szakít a Gojira megszokott terjengősségével, mégis meghagyja azt a súlyt, ami az együttest jellemzi. Éppen csak annyira telepszik rá a hallgatóra, hogy az ne váljon zavaróvá. Az úthenger tovább gurul, ahogyan eddig is tette, de inkább a szívet nyomja össze, nem az agyat, mint azelőtt. Az alig több mint negyven perces lemez dalai hullámként vágódnak végig a tudat óceánján, a tömör, sokatmondó szövegek lefestik az önemésztés legsötétebb katakombáit, az élet felett elvesztett irányítást, a szellemmé átlényegülést, de ahogyan előző példánk, a You want it darker esetében, itt is érződik az életigenlés. Itt erősebben. Mert a szövegek írója, az énekes-gitáros Joe Duplantier amellett, hogy nem éppen aranytorkával az önmarcangolás legmélyebbjét ki tudja ordítani magából, egy nagy ívet leírva képes lágyan énekelni arról, hogy a szeretetet növeszteni, a fájdalmat elengedni kell, és az agyban sikoltozó hangokat legjobb a felhők közé szabadítani. Bár nem kimondva, a Magma mégis egy konceptalbum, van kerete, a keretek közt íve, a legsötétebb pillanatok közepette mutatja meg nekünk a kiutat jelentő fényt, hogy aztán a feloldozásig erősítse. A legfontosabb, amit egy szerettünk elvesztéséről mondhat, hogy a feldolgozás éjszakájában a tüzet saját magunknak kell csiholnia, a bennünk kavargó őrlődés nem szabad, hogy széttörjön minket, mert az önmarcangolás által a saját lelkünk is meghal a végén, nem csak egy hozzánk közel álló személy teste. Hiszen a bennünk forrongó magma rendeltetése az, hogy áttörjön vulkánjának peremén, és lávává alakuljon át.

Szándékosan adagolom az alanyokat úgy, ahogyan. Hármas listánk végén eljutunk a talán legtragikusabbhoz - mikor egy szülő éli túl a gyerekét. 2016 - ezek szerint - mégis elég borongós évnek tekinthető, hiszen a másik kettő albumot is ekkorra datáljuk, ez pedig az utolsó esetében sem lesz másképpen. Leszögezném, természetesen nincsen megállapítható különbség a között, hogy a szülő éli túl a gyereket, vagy fordítva. Elbagatellizálás volna. Pláne nem merek belegondolni, hogy ha majd én is szülő leszek, milyen átélni az elvesztését - márpedig Nick Cave, az őrült zseni átélte ezt. Skeleton tree című, 2016-os keltezésű albuma rögtön bele is vág a közepébe - konkrétan a legelső, Jesus alone szerzemény kezdő sora a tragédia leírását tartalmazza: tizenöt éves fia, Arthur lezuhant egy szikláról és szörnyethalt. És hogy mi a kínzó ebben az albumban? Minden. De tényleg minden - a körülményei, a zene, Cave hangja, a szövegek, de már maga a cím (Csontvázfa) és a borító is árulkodik arról, hogy nem szükséges egy dohányos mosogatórongy-szíve, ki fog facsarni. Hogy mi "ihlette" az egészet, arról már szó esett, térjünk át a zenei alapokra, amik valójában csak vázai a kíséretnek: zörejek, itt-ott dobseprűzés, sejtelmes gitár- és zongoradallamok, jóformán minden csak egy szkeccs. Ahogyan az árulkodó borító is azt sugallja, az egyetlen dolog, ami helyénvalónak érződik, az a némaság. Éppen ezek miatt nehéz lenne a zenész neve mögé tenni a Bad Seeds együttest, mert a Skeleton tree csak és kizárólag Nick Cave lemeze. Orrhangon dünnyög metaforákat és egyéb költői képeket a nyugtalanító zajok fölé, már-már banális dolgokat - "a dal és a Föld nem forog tovább, miután elmentél", "azt hazudták, az isteneink túlélnek minket" és egyebeket -, de az a legfájdalmasabb, hogy minden teljesen hihető, valóságos és működő. Ami pedig az igazi erejét mutatja Nick Cave dalszerzői és szövegírói tehetségének, hogy a kezdő sorokat leszámítva magáról a tragédiáról és az elvesztett gyerekről egy pillanatig sem ejt szót, mégis tudjuk, mire lyukad ki. És annak ellenére, hogy az album záró sora a "most már minden rendben", mégsem burkolózik a feloldozásba. Hallgatása közben lelassul az idő, észre sem vesszük, hogy az egész még csak negyven percig sem tart. A Skeleton tree abban is különbözik a You want it darkertől és a Magmától, hogy nem érdekli, mi van a gyászon túl, inkább csak maga az analízis, nem a konklúzió és megoldás. Az album felvételeinek időszakáról One more time with feeling címmel film is készült, ami szerves része a daloknak, sőt még emel is rajtuk. Egyszer mindenképpen születni fog róla itt egy írás. Mindenesetre, én nem látok ebben a lemezben semmi lélekemelőt a végén - a legerősebb dalok (Girl in amber, I need you, és a címadó Skeleton tree) csakis arra jók, hogy keseregjünk. Nehezebb időszakainkban nem ajánlom meghallgatásra, mert bánatot materializálódni még sosem hallottam így, tökéletlenségében kikristályosodva.

Végezetül, mit tanulhattunk e művek által a halál misztériumáról? Hogy valójában nem is létezik, vagy ha mégis, legyőzhető. Oda lehet állni, és félelem nélkül üdvözölni jeges érintését. Ne feledjük, a belső feszültséget jobb kifelé áramoltatni, versekbe, zenébe, ezek mind alkotások, esetleg könnyekbe, sőt az erőszak is megbocsátható - törjük-zúzzuk a falat, porcelánt vagy éppen párnánkat, de sose magunknak ártsunk. Ne fussunk el a fájdalom elől, ismerjük be, hogy a halál - ha nem velünk történik - ezzel (is) jár. Nyilvánvalóan nem érintettem még sok más oldalát ennek a témának, és ha lehet általánosítani, akkor is lesznek mindig kivételek, mégis, mindez az én véleményemet tükrözi. Vallom, hogy mély kérdésekben kell nem egyet érteni. Azt, hogy vidám dolgokból nem lehet katartikusat alkotni, pedig tényleg döntse el mindenki maga. Valamilyen szinten mind igazat mondunk.